Reggel a nagyapám a frissen főtt kávé nehéz illatával teli konyhában szelte a kolbászt meg a lilahagymát, hogy a pálinka ne marja üresen a gyomrát. Kovászolt parasztkenyér is jutott mindig az asztalra, az én poharamba meg, persze, málna, az a házi fajta, amiben benne vannak a magok, vagy bodza, de azt nem szerettem. A víz ammóniás volt, jobb szerettem a kútról venni, de nagyanyám nem engedte, merthogy nem jó az, csak a disznóknak moslékhoz, meg locsolni, ezért keverte szörppel, hogy megigyam a csapból. Ahogy harapom, mert csak úgy harapom, mint az almát, könnyezik a szemem a hagymától, a fogam alatt roppan a bél, amibe a kolbászt töltötte nagyapám. Nagyot kortyolok a málnából, és kérek még egy darabot. Papám a bicskájával kanyarít egy újabb szeletet. A jobb kezén hiányzik a középső ujjának utolsó perce. Egyik disznótor alkalmával, talán épp akkor, amikor azt vágtuk, amit most eszünk, a jó komák már kora hajnal nekikezdtek a rituáléhoz, ami természetesen egy jó erős vegyes elfogyasztásával indul. Majd mind kivonulnak az ólhoz, és isznak még egyet az áldozatra. Majd még egy párat csak az íze miatt, meg a hangulat kedvéért, míg fel nem kel a nap. Majd mikor mindenki kellően ráhangolódott a torra, jöhet a nagykés, a vájling, amibe majd a vér, no meg a pörzsölő. A tyűkszartól süppedős földbe kissé belenyomkodva az asztal lábát lehet készíteni a lábasokat külön a szerveknek meg a bélnek. Akkor, az első analóg fényképezőgépek korában nagyapám büszkén nyúlt a frissen vágott disznó fejéhez, mai szlenggel élve pózolj döggel, vagy valami ilyesmi, mikor is az állat, utolsó erejét összeszedve, végzetes revansot vett nagyapámtól, egészen pontosan azt a bizonyos percet az életéből. A tor minden résztvevője rúgta, bökte az addigra kimúlt jószágot, de már annyi volt, nem volt mit tenni, mint menni a püspökladányi kórházba összevarrni. Az ujjperc nem lett meg, és a pálinka is mind elfogyott estére, lett helyette viszont kolbász, töltött káposzta, meg nagy vigadalom. Mindig, mikor meglátom nagyapám kezét, ez jut eszembe, hogy volt, most meg már nincs.
Így reggeliztünk ketten csendben, míg nagyanyám összerakta a pakkot a kamrában, az előző este gondosan újságba csomagolt tojásokat egymásra halmozta, a tetejére egy kis puha piskótát, a másik szatyorba meg gyalult tököt, bontott csirkét, pálinkát, pogácsát pakolt.
Lábaink alatt ropog a hó, a kutyák sorra riadót ugatnak, ahogy megyünk lefele a főúton az állomásra. Hátamon táska, nagyapám viszi a két megrakott színes, műanyag durva szálú szatyrot, kétoldat, hogy kiegyenlítse, mondja. Berobog az öthúszas, és mi elindulunk. Így kerültem Pestre.
