eddig, mondjuk úgy, csak tompa érdektelenség volt bennem a cikk sorsával kapcsolatban, merthát feladtam már annak a reményét, hogy az irodalomtudomány szegényen virágzó konyhakertjében nekem is teremhet babér. most azonban, hogy kiadtam a szöveget a kezeim közül, és ítész elé kerül, egészen furcsa érzések kerítettek hatalmukba. no nem, nem az olvasóra gondolok, az egészen más kérdés. az olvasó kíváncsi és elfogadó. a legrosszabb, amit tehet, hogy elunja magát, vagy a rossz szöveget, és nem olvas tovább. sokkal rémesebb teremtés ennél a szerkesztő, akit nem pusztán szüzsé és fabula harmonikus együttállása érdekel. ő nem áll meg a befogadás aktusánál, hanem afféle szőrszálhasogató, nagyítószemüveges munkába kezd, amitől a jóérzésű, és nem utolsó sorban juttatása után ácsingózó bértollnokot a rosszullét kezdi el kerülgetni. az óvatosan megformált, többször végiggondolt szóvirágok és bekezdésbokrok brutális metszésébe kezd a rém, nem kisebb tekintélyeknek alárendelve a szöveget,mint a rendelkezésre álló hasábok száma illetve a kellő számú karakter intézményei. kezeim között érzem elvérezni szegény, még meg sem született gyermeket, és párás tekintettel nézem, ahogy a bölcsészhierarchia tetőfokán álló nagyúr Frankensteint fabrikál belőle, és orvul rásüti krőzusságának nyomát. majd végül nevemet adom neki, mintha az enyém volna.