A nőiség megélésének aspektusai Miklya Anna Eső című regényében
Miklya Anna harmadik regényének főhősnője Csillag Diána, a D. fantázianevű falucskából Budapestre került fiatal nő, aki a korai kétezres évek divatos betegségében szenved – elköteleződési nehézségekkel küzd. Alapvetően meghatározza a szöveget a csonka család kérdésköre, valamint az, hogy miként alakulhat a férfi szerepek ismerete nélkül felnövő lány kapcsolatrendszere – úgy a szűk családban, mint egy férfi–nő kapcsolatban.
Diána amolyan lelki szado-mazo kapcsolatban él a párjával, Gergővel, amelyben a férfi a szenvedő fél. Kapcsolatuk kezdeti stádiumában éri őket a hír, hogy közös gyermekük fog születni. Diána még nincs felkészülve erre, azonban Gergő kitörő öröme, a kötelességtudat, valamint az abortusztól való félelem közös nyomására végül úgy dönt, megtartja a gyermeket. A hátralévő hónapok a szüléstől való rettegésről és az attól való idegenkedésről szólnak.
A fiatal pár egy céges rendezvényen ismerkedik meg; már az első szóváltás is jelentőségteljes, amennyiben a férfi a közvélemény által meglehetősen feminin témával rukkol elő, mégpedig a horoszkóp kérdéskörével, és azonnal elutasítással találja szemben magát. Később a Diánában fellobbanó szexuális vágy eredményezi, hogy mégis kapcsolat alakul ki köztük. Furcsa, felemás viszony ez, a privát szféra mindkét félnél megmarad, hiszen Diána nem kíván részt Gergő életéből, a magáéhoz ellenben megrögzötten ragaszkodik („néha, ha nem tudom elkerülni, hogy nálam aludjon…” stb. – 98). Élesen kirajzolódó határvonalak húzódnak köztük, amelyeket a születendő közös gyermek sem képes eltörölni vagy lerombolni. Kapcsolatuk a terhességet követően sem válik szorosabbá, továbbra sem költöznek össze, vagy hoznak végleges döntést arról, hogy összekötik-e az életüket, sőt, Diána még az eddiginél is távolabbra helyezi a határt azzal, hogy a saját testképével való elégedetlenségéből kifolyólag Gergőt már fizikailag sem engedi közel magához, s ezáltal – bár talán nem szándékoltan – a gyermekhez sem. Diána minden egyes olyan cselekedetével, amely explicit vagy implicit módon tiltja, hogy Gergő mellette vagy legalább a segítségére legyen, az apaság élményétől fosztja meg a férfit – legyen az mindössze a táska cipelése –, azaz kizárja őt a férfi, s vele természetesen az apa szerepéből is.
Mint egyedülálló nő egyedüli lánygyermeke, hősnőnk azzal a betáplált viselkedésmintával nőtt fel, hogy egyedül, a férfijelenlét hiányában is teljes élet élhető; nem szorul a férfiakra, sem azok segítségére. Ha netán mégis, akkor az – legalábbis így véli – bizonyára kiszolgáltatottsággal (is) jár. Nem lehet nem észrevenni a domináns anya hatására kialakult berögződéseket Diána személyiségén. („Anyám a legintelligensebb ember, akit csak ismerek, de tárgyként kezeli az embereket, és a legnagyobb jó szándékkal sem feltételezi, hogy a közelében élőknek érzelmeik is vannak.” – 67)
Diána tudatosan úgy alakítja nemcsak a párkapcsolatát, de az egész életét, hogy ne szoruljon rá arra, hogy bárki megmentse. Ezért vállalkozik egyedül a hosszú útra Budapestről D.-be, majd vissza, ezért is viseli meg olyannyira a cukrászdában történt eset, amikor is egy gyermekkori férfiismerőse előtt rosszul lesz, és segítségére szorul. Különösen azért, mert a férfi régen az udvarlója volt, s az még reflektál is rá, hogy régen nem volt ilyen „nagy”, nem véve észre rajta, hogy valójában állapotos; mintegy nem is feltételezvén róla ezt. („Én teljesen leizzadtam, a hajam csapzottan tapad a homlokomhoz. Esztelen, de erős félelem fog el, hogy esetleg büdös is vagyok. […] Ha jól emlékszem, annak idején szerelmes volt belém, de ez már régi történet. […] Sosem gondolkoztam el Mednyánszky Pali érzésein. Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg, de ebben a nagy testben…” – 62)
Gergő szeretné Diánát minél közelebb tudni magához, és átélni azt a fajta idilli kapcsolatot, amelyet kitalált, megálmodott magában, amilyennek elképzelte, amilyennek szeretné szeretni a lányt, aki viszont távolról sem hasonlít erre az ideálképre. A férfi világképében jól illeszkedik a boldog párkapcsolat illúziójához az eszményi nő szíve alatt növekvő gyermek, aki az ő magjából fogant meg – még ha csak egy elsietett, óvatlan aktus következményeként, a tudatosság teljes hiányában, az érett, felnőtt gondolkozás, tervezés legkisebb jele nélkül is.
Legbelül mindketten tudják ezt, és érzik az ambivalenciát, de egyikük sem meri bevallani sem magának, sem a másiknak – egy olyan párkapcsolatba kergetve bele magukat, amely pusztán ideálokon, elvárásokon és esztelen mércéken alapszik, nem valódi érzelmeken, és mint ilyen: egyenes út a boldogtalansághoz. („Gergő mindig, mindenhogyan, minden formában, mindörökké szeret engem. Tudom, hogy én is egyre szerelmesebb leszek belé, ahogy a vonat kifut az állomásról és távolodik tőle.” – 18; „Zavar, hogy nem tudom megértetni vele, hogy nincs szükségem ezekre a bókokra, és méh jobban zavar az, hogy nem tudom őket viszonozni. […] Többször is próbálkoztam azzal, hogy »szeretlek«, de annyira hozzám nem illő volt a szó, hogy egy darabig csak bámult rám, majd legyintett egyet, és otthagyott, hogy aztán újra visszatérjen hozzám, mint akit megbabonáztak.” – 99) Diána szeretné megélni a pillanat adta élményeket, szarkazmusa, cinizmusa azonban sosem engedi átélni azokat, örökös önreflexiójával tönkreteszi a boldogság potenciális pillanatait, s ezt vetíti kifelé, ezt teszi másokkal is. Nem képes boldogulni a kapcsolattal járó kötöttségekkel; a születendő gyermek, a testében folyamatosan, egyre erősebben termelődő női hormonok mégis arra sarkallják, hogy belehelyezkedjen a számára teljesen idegen anya-asszony szerepkörbe. Csakhogy a családanyaság intézménye a priori ellenérzéseket szül benne, amelyek majd minden esetben a tehetetlenség érzetéből fakadó agresszióval párosulnak, és amely agresszió első számú áldozata természetszerűleg a helyzet okozójának, eredőjének tekintett férfi lesz. (Gergő egyszerre direkt és indirekt – módszeres – kínzása miatt ráadásul folytonos, gyötrő bűntudat él a nőben.)
Remekül kidolgozott a jelenet, amikor Diána rájön, hogy teherbe esett – megérti ezt teste jelzéseiből már az első pillanatban. A jelenet olvastán reflexszerűen a magyar irodalom legjellegzetesebb öndiagnosztizáló gesztusára asszociálunk, arra a döbbenetes momentumra, amikor Karinthy Frigyes az elmeintézet hosszú lépcsőin lefelé haladva beleszédül a felismerésbe, hogy agydaganata van. Persze ehhez képest a terhesség tudatosulása jóval idealisztikusabb pillanat lehetne, melyet a megélés-átélés módjának ábrázolásával – az azt követő berúgás profanitásával – porig rombol a szerző. („Mivel nem végeztem tesztet, hivatalosan nem tekintem magam terhesnek, döntöttem el végül. Vagyis ha most véletlenül elvetélném a gyereket, nem hibáztathatnám magam érte, tettem hozzá egy kis idő után. Kibontottam még egy sört […] Leültem a fölre, nekivetettem az asztalnak a hátamat, és nyüszítve sírva fakadtam. Majdnem megölt a lelkifurdalás.” – 105) A paradox jelenet jól mintázza Diána kapcsolatát önmagával, a testével, Gergővel, a gyermekkel, s a világgal általában.
A női test önreflexiója igen erős a regényben, talán ez az egész szöveg legjobban sikerült szegmense. Az öntudatra ébredt nőiség rajzolódik ki megejtő élességgel a szövegben, amennyiben a főhősnő minden illúziót félrelökve a puszta valóságot festi le, átható naturalizmussal ír a hősnek saját nemével, nőiségével, s a mindezt megtestesítő fizikai valósággal szemben támasztott elvárásairól. A külsőségek félretolhatatlan előrenyomakodása az a primer élmény, amelyet megragad, amikor a valaha atletikus alkatú nő testének a terhességből fakadó változásait – mondhatni: teljes eldeformálódását – ecseteli. Ez esetben ugyanis valóban terhességről (egyfajta teher tudatosulásáról, kényszerű fölvállalásáról) van szó; egyetlen alkalommal sem merül föl a „várandós” vagy az „állapotos” jelző – a magzat minden egyes megnyilatkozásban teherként realizálódik. „Nem jó így, hogy ő férfi, én pedig nem vagyok nő. Egy lélegző és meleg inkubátor vagyok, egy olyan élőlény, aminek mindenki csak a funkciójára kíváncsi. Vegetatív feladatokkal kell megküzdenem napról napra. Táplálkoznom kell, és ürítenem, hogy a testem végezhesse a munkáját.” (23)
*
A regény legnagyobb hibái a kidolgozatlanságából fakadnak. A legszembeszökőbb ezek közül talán pont az eső kérdésköre. A cím és a borító egyaránt középpontba helyezi az esőt, méltán várja tehát az olvasó, hogy valamiféle jelentőséget nyer majd ez az amúgy gazdag szimbolikus hagyományt akkumuláló toposz a regényben is. Ám valójában épp csak egy szűk mondat erejéig esik szó az esőzés okáról, eredetéről („Mióta kitört az a kimondhatatlan nevű vulkán Izlandon, szinte folyamatosan esik. Amikor nem esik, alacsonyan szálló hamuszürke és mély-bíbor felhők borítják D. egét, egészen a látóhatárig. Valami új átok sújtja a falut, sóhajt anyám. Pedig nem is ismerjük ezeket a dühöngő skandináv isteneket.” – 6), s így ez az állandósuló természeti jelenség nem alkot olyan szemantikai keretet, amely közrefogná a kompozíciót. Mindenképp felírandó a negatívumok listájára, hogy az esőzés következményei, filozófiája és szimbolikája felett teljesen elsiklik a szerző, üres motívummá degradálva ezzel nemcsak a regény potenciális központi szimbólumrendszerét, de a délibábszerűen távolodó, az elérhetetlenség illúzióját keltő, majd a küzdelem árán mégis elérhetővé váló, fényben úszó almáskert képét is, amely precízebb kivitelezéssel, a részletekre történő fokozottabb odafigyeléssel akár a bibliai édenkert, a megváltás reményének motívumát is felidézhetné.
Amikor izgalmassá kezd válni a történet, a családi viszonyok-viszályok kibontásánál hirtelen megbicsaklik a szöveg, vontatottá válik, s végül a lezárás is elfullad. A főhős menekülése Budapestre mintha a szerző menekülése volna a szövegből… Nem sikerült kidolgozni a sikkasztás, a hűtlen kezelés témáját, ahogyan az anyának udvarló Elek Laci szerepét sem, aki – tovább árnyalandó az édesanya jellemét – szintén ígéretes figurája lehetett volna a szövegnek.
A tükörből visszanéző, a család különböző tagjait kísértő szellemalakok ajtókat nyitnak a latin irodalomból ismert mágikus realizmus felé, játékba hozva például a családfa folytonosságát, a dolgok örök folyását még a halálon túlról is szemmel tartó Magna Mater toposzát, s továbbírva a nőiségnek már eddig is jelenlévő dominanciáját. Sajnos a szöveg nem halad tovább ezen az úton, nem lép be, mintegy elsiklik a kitárt ajtók mellett, s így ez a toposz is funkciótalanul lebeg.
Végezetül le kell szögezzük: Miklya Annának kétségtelenül megvan a nyelvi-stiláris eszköztára egy jó regény megírásához – hiszen egyértelműen kiolvasható szövegéből egy meglehetősen széles irodalmi kánon, valamint a kortárs prózaművészet értő ismerete –, művének gyakorlatában mégsem áll össze körvonalazható koncepció vagy kerettörténet, a szálak szertefutnak, a szöveg a(z esztétikai hiányosság értelmében vett befejezetlenség) érzetét kelti, s az utolsó oldal végére érve minden bizonnyal éhen marad az Olvasó.
(Miklya Anna: Eső. Pécs, Jelenkor, 2012.)
