tizenéves kamasz voltam, a kőbe vésett alapigazságokat is megkérdőjelező és semmibe vevő, amolyan, a legrosszabb fajtából való lázadó hülyegyerek, amikor a nővéremtől először hallottam a Maslow-i piramisról. természetesen akkor arra is azt mondtam, hogy hülyeség. Szent meggyőződésem volt, hogy márpedig az ember boldogságához az kell, hogy önazonos legyen, legyenek barátai és az elvei, meggyőződési szerint éljen. A többi csak maszlag. Hiszen a fornettisek hajnalban odaadják az előző napról megmaradt pogácsákat, a gyrosos a pitatetőket, vannak éjjel-nappali kocsmák, ahol az ember egy fröccsöt kifizetve órákat is héderelhet-szunyókálhat, a bkv ingyen van, és mindig akad egy kanapé, ahol az ember meghúzza magát. A lényeg a fejben és a lélekben történik, a többi csak komformizmus, körítés.

Sokat töprengek ezen mostanában, megpróbálom újragondolni saját magamat.

Ezeket a sorokat a kétszobás, skandináv minimalizmus szerint berendezett lakásomban írom a finn fővárosban, sony vaio laptopon, adidas melegítőben, ergonomikus crocs papucsban, forró teát szürcsölök a limitált szériás iittala bögrémből, hp hangfalakon soft jazzt hallgatva azon tűnődöm, hogy mindenezen anyagi javak milyen módon aránylanak a boldogságom meg- vagy nem létéhez.

Valamikor 3 éve fordítottam meg a saját belső piramisomat, amikor beköltöztem életem első önálló lakásába. Akkoriban, amikor elhatároztam, hogy többé nem veszek szar, félévente belassuló ócska androidos telefonokat, hanem kizárólag almásat. Amikor végighánytam egy teljes napot az olcsó csapolt sörtől, és megfogadtam, hogy innentől csak üvegeset/dobozosat iszom (ehhez amúgy a finn alkohol árak mellett nem tudom tartani magam:D). Letettem a cigit, salátára és brokkolira cseréltem az aluljárós pizzaszeletet, futócipőre az acélbetétest.

Ahogy a Maslow-i piramis alsó fokait megépítettem (természetesen nem tudatos elhatározás volt ez, csak úgy történt magától, magamtól), úgy vesztettem el a saját, néhai értékrendem piramisának alapjául szolgáló köveket. Az örökké tartónak hitt barátságokat, az emberi jóságba és a szeretet mindent legyőző erejébe vetett hitemet. Annak illúzióját, hogy különleges vagyok, egyedi és megismételhetetlen. Hogy tehetséges.

Tudtában lenni önnön kisszerűségemnek a legkiábrándítóbb érzés, amit valaha éreztem.

Ami a régi saját piramisom alja volt, az az új piramisom teteje, és fordítva. És most itt vagyok 31 évesen, úgymond egzisztenciálisan stabil, önálló és önellátó, felelősségteljes felnőtt nő, és azon merengek, mit és hogyan kéne tennem ahhoz, hogy el/visszajussak a régi értékrendem fundamentumaihoz/a Maslow-i tetejére.

Írjak regényt? Írjak a fióknak? Tanuljak tovább? Legyek tanár? Tanuljak valami hasznosat és keressek még több pénzt, hogy aztán még menőbb cuccok birtokában töprengjek ugyanezen? Keressek valami faszit, akihez hozzámegyek feleségül és annyi? Basszak az egészre és csapassam a rákendrollt?

A következő szülinapom a határidő a kérdések megválaszolására.