amikor végre megszabadultam a hivataltól - aszittted, mi?:D - akkor jön a következő fázis, menjél, álljál sorba a nyomorpénzért. félve húztam közelebb magamhoz a táskám, és csak a zsebem óvó zugából mertem nyomkodni a zokostelefont is, nehogy kifele megvárjanak a sorstársaim érte. két óra, étlen, szomjan, egy levegőtlen, de mégis huzatos folyosón. mackónadrág, lehajtott fejek, nyomorszürke arcok, dohánysárga ujjak. mellettem egy cigány család, a gyerek nyöszörög, az anyja meg hogy csst, csst, azanyád, te geci. átlag fél óránként a recsegős hangosbemondón beleharsan a nyomasztó csendbe egy név és egy szám, hogy hányas ablakhoz. egészen orwelli érzések kerítettek hatalmukba, szeretetminisztérium, ahol ugye ők igazából értem... na persze. az utóbbi pár hónapban jópár hr-esen átmentem, diploma, igen, nyelvtudás, hogyne, tárgyalási, tapasztalat, azanyád, jogsi, bazdmeg, elhivatottság, sosevót, mikorkezd, tegnap, jó tulajdonság, azanyád, rossz, a tiéd, meg ilyenek, de amit itt tapasztaltam, az túlment minden elképzelésemen. megdicsért az ügyintéző. még az is nagy szó, hogy nincs hiba a nyomtatványon. a nyomtatványon, ami a személyi adataimat tartalmazza. hát ez egy igen-igen kemény világ. ilyen papír, meg olyan, alig tíz perc múlva kézhez kaptam a hiánypótlásra felszólító végzésemet (ehhez az adóban volt, hogy két év is kellett!), és mehettem isten hírével bízni a szebb jövőben.
én azt mondom, mindenki hülye, aki dolgozik.
