Annyi minden történt nyár óta, hogy alig győzöm elmesélni. Ami, így jobban belegondolva felettébb érdekes, mivel közben nagyon is úgy tűnt, hogy megállt az idő, valamikor úgy márciusban, a korona kirobbanásakor. És amennyire frusztrált voltam eleinte, és amennyire féltem és aggódtam, annyira jó változásokat hozott a dolog az életembe.
Lássuk. Ugye kezdődött azzal, hogy becsődölt a munkahelyem. Így x hónap visszatekintéssel azt mondom, hogy hálistennek. Egy szar munkahely volt. Na persze, nincs új a nap alatt, mit várt a migráncsgeci, persze, hogy szar, de örüljön neki, hogy van, ugye? Ugye. Én is így álltam hozzá. Aztán végül sokkal jobban örültem annak, amikor nem volt, mint amikor volt. Fura, nem? Persze nekem is az volt az első reakcióm, hogy biztos örököltem apám "lusta génjét", de igazából inkább arról volt szó, hogy már évek óta hordtam ki lábon ezt a burn outot, és kurvajó kiszabadulni a mókuskerékből.
Nehéz anyagilag? Mit mondjak, az volt eleinte. Nincs proteinpuding. Nincsenek új ruhák(azért mundjuk kurvára nem kár, így is túúúl sok van, ez legalább felnyitotta kicsit a szemem), nincs sörözgetés péntekente az írócsopival (amúgy se lenne, korona khmm), nincs múzeum, nincs színház (korona, khmm khmm), nincs online rendelgetés és persze nemzetközi utazgatás sincs. De világvége sincs.
Van fedél a fejem fölött, és ha már itt tartunk, nem is akármilyen. (Ez lenne itt a dicsekvés helye, hogy milyen meg hol, de a jó magyar mentalitást, hogy dicsekedni nem szép dolog, és ha mégis dicsekedni merészelsz, ne félj, megkapod a magadét egy jó kis irigykedés, rosszmájúság és dögöljélmeg a teheneddel együtt vagy esetleg kit kellett leszopni érte formájában. Úgyhogy legyen elég annyi, hogy) összeköltöztünk a herceggel. A jövő hónapban leszünk együtt két éve, ami már önmagában is nagy nagy örömömre szolgál. Az összeköltözés után egy hónappal még mindig nem tudok betellni azzal, hogy minden este együtt bújunk ágyba, és minden reggel őt látom meg először, amikor kinyitom a szemem. És valahogy az egész olyan feels right, nem tudom jobban megfogalmazni, na. Tudom, tudom, migráncsgeci, stb. Leszarom, kétnyelvű vagyok, jobb napokon három, én kérek elnézést.
Aztán meg a nagy munkanélküliségemben, karanténba zártságomban volt időm átgondolni az életemet, és annak a legkevésbé kielégítő aspektusát, méghozzá a munka világát. Azt eddig is nyilvánvalóan érzékeltem, hogy valami nem stimmel, és kurvára nincsen az rendben, hogy gyűlölök utálok valamit, ami a napjaim legaklább egyharmadát kiteszi, és hogy ezen változtatni kell. De az íráson kívül semmi sem érdekel igazán, abból meg, tudjuk jól, nem lehet megélni. Vagyis persze, nyilván meg lehet, ha nagy mákod van, és a világ ráharap az agyszüleményedre, mint ahigy történt pl a varázslókkal, meg a vámpírokkal. Vagy ha jón hangzó marketing szövegeket írsz, amitől, remélem, mondanom sem kell,hogy a gyomrom is kifordul. Szóval kénytelen voltam valami új dolog felé fordulni. És basszameg, hadd mondjam el, hogy ha még nem lettél volna, kedves olvasóm, hasonló cipőben, nem egy vidám dolog felnőttként szakmát váltani. Szóval most épp programozást tanulok. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle, lesz-e belőle valami.
Persze nem hagytam fel az írással sem. Két versemet publikálták, egy harmadik meg valamiért beragadt, de az is folyamatban van. Felolvastam kb 100 ember előtt egy versemet és egy kisnovellát, illetve éppen tegnap beküldtem egy szöveget egy pályázatra, amiből akár még könyv is lehet, ha az isten, világlélek, odin és a szerencs is úgy akarja. Izgi.
Szóval minden oké.
