Szóval van ez a dolog a szerelemmel. Hogy állítólag ez a legszebb dolog az életben, meg hogy boldogság, melegség és teljesség. De mi van azzal, hogy féltékenység. Hogy féltés, hogy szorongás. Hogy a másikat valamilyennek akarás, valamilyennek, amilyen valójában nem, és emiatt szenvedés. Megváltoztatni és megváltozni akarás. De a másikat mégis mindennél jobban akarás, örökké, és attól rettegés, hogy az örökké vége egyszer mégiscsak eljön, és akkor már nem lesz ott az a másik.

A felismerés, hogy az a fajta negédeskedő szerelem-slejm, amit az amerikai filmekből ismerünk, nem létezik, kissé kiábrádnító. Mert valahol, hiába tudom, hogy nincs, valahol mégiscsak azt szeretném, hogy olyan legyen. (Gondolom, olyan ez, mint a pasiknak a pornóval. Hogy hiába nem akarják seggbe öklözni gyermekeik anyját, valahol, legbelül azért egy kicsit mégiscsak. Nagyon mélyen remélik, hogy egy nap talán mégis. Álmaikban.)Hangsúlyozom, nem a szirupos naplementében csókolózásokra gondolok, meg a sírva újra egymásra találásokra. Ahhoz már elég idős vagyok, hogy tudjam, a dráma nem hiányzik az életemből, és ha mégis, arra ott vannak az oroszok. Hanem csak az, hogy boldogító legyen. Simán csak jó, a rossz dolgok nélkül. Hogy ne tüzelje tovább a szorongásaimat. Hogy legyen legalább csak egy kicsit könnyebb. Csak egy kicsit kevésbé fájdalmas. Ilyen persze nincs, tudom.

A (miatta is) jobbnak lenni akarás alapvetően hasznos és kívánatos, de a nem elég jóságtól való szorongás cseppet sem az. Az írni akarástól fűtöttség a legcsodálatosabb dolog, ami az utóbbi években történt velem, de miért kell, hogy jöjjön vele kéz a kézben a fojtogató maximalizmus, a méricskélés és az önostorozás?

Úgy tűnik, hogy minden, ami boldogságom forrása, egyszerre a lelkem legmélyebb pokla is, és egyik nincs a másik nélkül. Kimerítő ez az érzelmi hullámvasút, ami fel-le dobál. 

Rettentően fáradt vagyok. 

De talán még mindig jobb fáradtnak lenni, mint közönyösnek.

Talán.