a társadalom egy kivetett szegletébe kerültem. fejet hajtottam a pénztelenség és az ordító szükség előtt, megadva magam, sutba vágva büszkeségem, hogy én ezt bizony soha, nem erre születtem én, és beültem az ablak mögé. az első fázis a tagadás volt, hogy nem ám, ez csak ideiglenes állapot, olyan nincs, hogy én ezt. aztán következett a rezignált tudomásul vétel, majd végül a mélabús beletörődés. hetek múltán érezvén, hogy ezt így nem lehet, hát nem lehet egy életet a többre lettem volna képes bárgyú mítosza mögé bújva leélni, lévén, hogy a képes lettem volna rá és a meg tudom csinálni között hatalmas a különbség, hát még a megcsinálom, hovatovább a megcsináltam, és a kész között.
ha már így alakult, így hozta a sors, akkor próbáljunk meg kipasszírozni a lehetőségeink közül annyit, hogy legalább egy mosolyt, legalább annyit csaljunk ki az élettől, ha már oly szűkmarkúan méri a dicsőséget. a körülöttünk lévő világot - eddigi tapasztalataim szerint - humorral, és abból is leginkább azzal a pikirt, ironikus fajtájúval lehet a leginkább feldolgozhatóvá tenni. a megértés aktusa ebben a valós értékektől kiüresedett (ohh, minő pátosz... ehh pásszé!) életben akár traumatikus lehet, kiábrándító, de csak akkor, ha nem fogadjuk el Nietzschének azt a boldogságot és napfényt hozó állítását, mely szerint az utunkba kerülő problémák megoldásához a legszerencsésebb az, ha az akadályokat kellő távolságból, kellő nagyvonalúsággal vesszük szemügyre, így azok máris kevsébé tűnnek nagynak és áthághatatlannak.
szóval eképp próbálok közelíteteni - vagyis a lehetőségeimhez mérten távolítani - az ablak túlfelén ülő, kicsit büdös, enyhén ittas, szabadlábon lévő félbolondtól, aki épp arról próbálja meggyőzni a túlféli hatóságot, azaz engem, hogy bizony ő törtvénytisztelő, hovatovább követő állampolgár, aki jóhiszemű! megfordult előttem a társadalom színe java. éles fájdalommal hasít az utolsó csepp vérével is hazaszerető szívbe a felismerés, hogy bizony a magyar földön termett koponyák jó fele napjainknak funkcionális analfabéta. nem tud nem eszembe jutni a vitatottan Széchenyi nevéhez köthető textus, mely napjainkban a citátumok celebjévé nőtte ki magát, minthogy: "Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakán, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen.”
szerencsés embernek érzem magam, hogy a politika sosem kötötte le az érdeklődésem, pláne nem, ha az éppenséggel aktuál- is, a leggyalázatosabb időtöltés, amivel valamirevaló halandó tékozolhatja az evilágban töltött potenciálisan boldogsággal is átitatható drága perceit. azonban amellett, hogy mindez a szellemi eltunyulás, az ostobaságnak ilyesféle arcátlan túlburjánzása miképp történhetett meg, mégsem mehetünk el szó nélkül. nem kívánok itt belemenni hosszas okfejtésbe az oktatáspolitika évtizedek óta tartó tendenciális hanyatlásáról, sem tudatos népbutításról összeesküvéselmélteket gyártani. magamra veszem bűntudatom ingét, minden egyes alkalommal, amikor értő olvasásra képtelen állampolgár kerül velem szembe az ablak túloldalán. sosem éreztem még ilyen elevenen a felelősségét azon döntésemnek, hogy hagytam az álmok tengerébe veszni a katedrát. az egy magasabb rendű szellemi létbe vetett hitemen úthengerként gázol át az anyagi lét disznófejű nagyura.
