anno soksoksok éve, ifjúkorom hajnalán, amikor még őszintén sikítottam, minden hétvégén dolgoztam. minden áldott, kibaszott szombat és vasárnap várt a gyár. node a bugi már akkor is keményen benne volt a lábamban, sőt akkor még az egész testemben, vitt a vérem, hogy a freeport meg csakapánk. szóval minden szombaton és vasárnap remegő kézzel nyitottam a gyógyszerszekrényt, egy gyomorra, egy hányás ellen, egy fosás ellen, egy fejfájásra meg még egy kis ezmegaz, az aktuális igényeknek megfelelően. 5 évig ment ez. aztán jött az egyetem, és egyik óráról estem a másik melóba, aztán mégis mindig kúrós kedd, szittyós szerda meg dögös dugós buli, és hát szó mi szó, páratlan lelkesedés mozgott bennem, akármiről is lett légyen szó. azóta pedig elpuhultam. mondhatni elszottyadtam. a közepesen duhaj tegnap esti elhajlás utórezgéseként mintha az a bizonyos koponyafúrós szerkezetet a fűrészből valaki ráerősítette volna a halántékomra, és persze egész nap csörög az a szájbalökött telefon, hogy nemkaptamcsekket meg mérnemkaptamcsekket. fáradtnak tűnök, mintha nem a régi volnék. teljesen elszoktam a másnaposan teljesítés intézményétől, puhány vagyok, egy puding, egy papírkutya. ez már a vénség, a vég tornáca.