nagyon elbasztam. már nem most, persze, hanem rég, réges rég, de olyannyira nagyon elbasztam, hogy ez a felismerés újra és újra rám tör, és olyankor mindig elbaszottul érzem magam. azért is jó grafománnak lenni és kvázi írástudó korom óta naplót írni minden éjjel, mert így visszalapozva szembesülhetek önnön ostobaságommal. szóval ez van, jobb, ha hozzászokom a tudathoz, hogy már nem tudom visszacsinálni.

Gelcsi szívem csücske újabb gonzó estet szervez, ami csodás, merthiszen az előző is csodás volt, csak hát elő kéne állnom valami épkézláb írással, hogy ne maradjak szégyenben. jelenleg olyannyira híján vagyok mindennemű inspirációnak, hogy ezt a nyomorúságos kis posztot is nehezemre esik összeizzadni.

adódik a kérdés jogosan, hogy miért nem merítek a fentiekből.  hadd hívjam segítségül a világon az egyik legzseniálisabb írót, Kosztolányi Dezsőt, aki jóval előttem és jóval frappánsabban megfogalmazta ezt, mint az nekem valaha sikerülne

Az írót azokért az élményekért szokták irigyelni, melyeknek semmiféle hasznát nem veheti. „Ezt majd meg fogod írni” – biztatják barátjai, amikor összetörve, kétségbeesetten áll egy koporsó mellett, vagy amikor élete valami ítéletnapi orkánban inog, minden eresztékében recsegve-ropogva. Ő elmosolyodik a tájékozatlan-gyermeteg vigasztalásra, s tudja, hogy ezt sohase fogja megírni. Vannak az életnek ingyen szenvedései is.

l. http://www.nyest.hu/hirek/az-elet-ingyen-szenvedesei

soundtrack: https://www.youtube.com/watch?v=s9_cjruiicM