milyen szép szó is ez: keserédes. Épp ezzel az ízzel van tele a szívem és a szám, és a szemem alatt felgyűlő, de ki csak a szemérem miatt nem buggyanó könnycsepp sem pusztán a benne rejlő örömtől sós.

Még szerencse, hogy csak két hét a felmondási időm, mert a szívem beleszakad, hogy minden napra akad egy kedves régi arc, akitől búcsúzkodni kell, ölelni és közben belül nagyon szorítani, összeszorítani azt a sok szart és szépséget, nehogy kibuggyanjanak azok a búcsúkönnyek. Mindig is borzalmas voltam búcsúzkodásban. Borzalmasan érzelgős, mint egy orosz regényhős vagy épp sekélyesen semmitmondó. Roppant kínos mindkét változat.

Biztosan ezért is érint érzékenyen, hogy valaki, akivel egészen közeli barátoknak hittük egymást egy darabig, amíg aztán a nietzsche-i hatalom akarása bele nem rondított, szó nélkül váltunk el. Azzal a bizonyos “rád se bírok nézni” megvetéssel és sértődöttséggel teli csenddel. Van még mit tanulnom az emberi kapcsolatokról, ha mást nem is, ezt belátom. 

Jól esne végre kisírni magam. Elgyászolni az életemnek ezt a szakaszát. Remélem, lesz annyira kegyes a világlélek, hogy ez önnön magam társaságában fog megtörténni, és nem a reptéren, szánakozó tekintetek ölelésében.