13 évvel ezelőtt attól az ötlettől vezérelve, hogy ez majd nekünk milyen jó lesz, beviszkizve, beborozva mentünk suliba. a hányásom az igazgatóra, én meg az utcára vágódtam rövid úton, és hirtelen kilátástalannak tűnt a jövőm. a színjelest, a példás magatartást mintha a szél fújta volna el, ahogy a szemetet meg össze a Kőbánya-Kispest busz- és metróvégállomás csövesvizelettől bűzölgő betonsorai között. ez a szemét, anyám szavaival élve "Budapest összes szemetje", akik a barátaim lettek akkor, amikor mindenki más ellökött. ők voltak az én életem tartóoszlopai. a lány, aki minden erejével próbálja túlélni a saját elbaszott életét, a fiú, aki az első pasim lett, a fiú, aki évek óta a halálát akarja, és az alkohol általi lassú öngyilkosságot választotta, a fiú, akibe aztán olyan szerelmes lettem, hogy 10 évig el se múlt, a narkódíler, és a legjobb.
először az a fiú szakadt le, aki komolyan vette a háté szerelmes pank dalát, és megpróbálkozott a fogaim kirúgásával. a mai napig öröm tölti meg a szívem, hogy ez a társaság engem választott helyette, amikor vége lett.
aztán másodjára a lány lépett le. drogok, rossz pasik, rossz döntések sora sodorta olyan messzire, amilyen távolságból már nem tudtuk többé megérteni egymást.
a harmadik volt a legjobb. azt hiszem, akkor tört össze először a szívem, amikor ő úgy döntött, hogy maga mögött hagyja azt az elnyelő mocsarat, ami itt az életét jelentette, és külföldre költözött.
a negyedik igazán sosem szakadt ki, tőle mi szakadtunk el, amikor a maradék pár ember igyekezett felfelé mászni azon a bizonyos életet jelentő lépcsőn, ő pedig eltökéltsége szerint lefelé. akárcsak a lányt, őt is jó látni időnként a mai napig, csak már nem értjük egymás nyelvét.
én, aki az egyetem alatt/után már sosem tudtam eldönteni többé, hogy ki is vagyok igazán, a tehetséges író, a kiemelkedő szónok, a szorgalmas kutató, a vég nélkül küzdő, vagy a pánk, aki lesöpri magáról az elköteleződés láncait. örök csiki-csuki játszma, egyet jobbra, egyet balra, na meg a hétvégente pank vagyok.
az utolsó pár év összekovácsolta az utolsó hármat. a narkódílerből lett a legjobb, a másikból meg szerelem, és ez így rendjén is volt, működött is tavalyig.
a szerelem volt a következő, aki eltűnt az életünkből, összeállt egy narkódílerrel, stílusosan, így megy ez a délvidéken.
maradt tehát a dílerből lett legjobb és én. és most van az a pont, amikor nem is tudom igazán, hogy melyikünk az, aki továbblépett, hogy melyikünk felelőssége az, hogy most már hetek óta nem kérdezzük meg a másikat, hogy hogy vagy, hogy viseled a szakítást, milyen az új lakás. hogy vajon ő, és az ő új körülményei okozzák-e ezt, vagy az én döntésem, hogy új körülményeket akarok, nem tudom, de talán nem is számít.
De tegadhatatlan, hogy végérvényesen lezáródott egy olyan szakasz az életemben, amit őszintén hittem, hogy sosem fog. Minden veszteségnél leszakadt belőlem egy darab, hol kisebb, hol nagyobb, néhol teljesen összetört, és most, hogy az utolsó darab is lehullni látszik, ott van alatta egy teljesen új élet.
