Igen, igen, ez a korona baszás nehéz helyzetbe hozott ám mindannyiunkat. Kit jobban, kit kevésbé. A minap épp én magam mondtam a hercegnek, hogy ne ítélkezzen azok felett, akik saját problémáikat súlyosabbnak látják a valóságosnál, pedig azok valójában kisebbek másokénál. Mert ugye a Jóisten mindenkire pont akkora terhet ró, amekkorát az elbír.

Mondtam ezt, és hittem is. Kicsit el is gondolkoztam rajta, hogy vajon én mennyit bírok el. És vajon, megkaptam-e már mind, ami rám kiróható e logika szerint. Kurva hamar beigazolódott, hogy korántsem, és amit eddig csapásként, nehézségként éltem meg, hááát, most nagyon úgy tűnik, hogy van ott még, ahonnan az jött.

Nagyon nem vágott földhöz, amikor le kellett mondanom a májusra tervezett hazautamat. Valljuk be, erre azért számítani lehetett. A repjegyem árát vagy visszakapom, vagy nem. Az sem a világ vége, ha nem, számítok erre is. Fogorvoshoz és nőgyógyászhoz akartam volna menni. Tartalék éjszakai fogszabályzó nélkül tudok élni, de terhes nagyon nem akarok lenni, úgyhogy erre találnom kell alternatívát. De ez sem tűnik lehetetlen kihívásnak.

Amikor az adóbírságom megjött, rosszul esett, nyeltem nagyokat, de megvontam a vállam, és az ajánlott részletek helyett befizettem szépen egy összegben, hogy ne ülhessen a vállamra a szorongás miatta. Ami nincs, amiatt aggódni sem kell ugyebár. Probléma kipipálva. Fájt, de legalább csak rövid ideig.

Aztán megkaptam az első elutasító szép üzenetet az egyetemről. Majd kisvártatva a másodikat és a harmadikat is. Már az első után sem győztem bújtatni a könnyeim és a szégyentől égő arcom a hercegem elöl. Hogy ne lássa, mekkora kudarc vagyok. Vagy hogy legalább én ne érezzem magam annak az ő szép kék, sajnálkozó szemeiben. A második email után nevettem. A harmadikat pedig már rezzenéstelen arccal olvastam.

Igen, a baj már csak olyan, hogy csőstöl szokott jönni.

Még két választ várok. Remeg a lelkem, ha rágondolok is. Vajon mennyit ró még rám a Jóisten? Vajon tényleg tévedhetetlen, és csak annyit, amennyit elbír az ember vagy benne van a pakliban, hogy elszámolja magát, mint én az adószázalékommal? (Érdekes lélektani dolog ez, hogy amikor a szöveg túl személyessé, egy igazság túl kimondhatatlanná válik, az emberek hajlamosak E/1-ről általános alanyra váltani, hogy ne kelljen szembesülni azzal, hogy én. Hanem hogy az emberek. Mások. Általában. Nem én.)

Szóval a kérdésem az, hogy vajon van-e még valami a Jóisten tarsolyában számomra, vagy szoptam már eleget?

Két hét múlva kiderül.