ismerős érzések kerítettek hatalmukba. nem tudom eldönteni, hogy eleget tanultam már, és ezért, vagy szimplán az esélytelenek nyugalmával szarok bele, hogy most akkor még egyszer átnézzem az uráli nyelvek szétválásának korszakát. remeg a kezem, a lábam, a gyomrom, és nem tudom, hogy zakóban vagy ingben menjek, merthogy kánikula lesz-e vagy csak melegecske, és egyáltalán milyenek ezek a zeltések, megkívánják-e a kiöltözést, mint szaros pista jézus nevenapján vagy netán sznobnak néznek, ha.
mindenesetre az ezüst töltőtoll a tatyóban pihen, hadd hozzon csak szerencsét, bár a lófasz tudja, melyik is lenne az a bizonyos szerencsés eset. (két év faszszopás egy újabb használhatatlan diplomáért, pusztán merő passzióból?) kicsit olyan should i stay or should i go kérdéskör ez, minthogy if i go there will be trouble, and if i stay it will be double vagy mi.
egyfelől bennem a kényszer, hogy kurvajól kell sikerülnie, egyszerűen nincs olyan opció, hogy nem, mert hát csak én bírok versemnek hőse lenni, és ki más lehetne a legeslegkurvajobb, mint én, másfelől viszont legbelül kicsit remélem, hogy kevés vagyok én ehhez, és olyannyira szánalmasan kevés pontot érek el, hogy szóbelire már nem is érdemes bemenni, és tovább lapíthatok a langymeleg tehénszarban elnézegetve, hogy kialvatlan szemeim előtt elrobognak az álmaim, ahelyett, hogy - jaj de kurva félelmetes ez, édes istenem - megéljem őket a maguk nehézségei árán.
szóval holnap lesz a nagy nap.