A minap fogorvosnál jártam. Kapirgált es krákogott, hogy ezt bizony tömni kell.

Szaporodik fogamban az idegen anyag

Mint szívemben a halál

Gondoltam, na nem el, hanem rá, lévén, hogy én ilyet elgondolni nemigen tudnék isteni tehetség hiányában, szóval csak rágondolni tudtam.

Hazafelé a következő látogatás dátumával zsebemben azon tűnődtem, hogy bizony így iramlik el az a nagy büdös élet. A fogorvosi székben meg a villamoson ülve. A boltban kilónkénti árakat és összetevőket hasonlítgatva. Az örökkévalóság illúziójában ténferegve, az akciós paradicsompüré után kutatva, nézegetve, melyik tojástartóba kerültek a nagyobbak, nem törött-e valamelyik. Ebédet főzve majd az odaégett zsírt surolva.

Szinte a nyakamon érzem ahogy liheg a nyomomban loholó elmulás. Mázsás kő a mellemen a szorongas. 

Az ebédből csak szar lesz és mosatlan, mind hiábavalóság. Es megis, ha tetszik ha nem, akárcsak tegnap, ma is és holnap percek, órák telnek evéssel, szarással, hasvakargatással, derékról lecsúszott nadrag huzogatásával, zoknipöszmôk lábujjak közül kimorzsolgatásával. 

Hány száz és ezer óra eltöltve a semmivel? Nem is lenne kár érte, ha az a semmi legalább szégyentelen jelentlétben telt volna, szembeköpve múltat és jövőt, csak létezve, mint egy állat, mit sem bánkódva a lét elviselhetetlen könnyűségén. 

De létezésnek csak csúfolni lehet azt a hol a múlton, hol a jövőn történő keserves rágódást, ami a gatyahuzogatáson kívül maradt üres perceket kitölti. 

Szánalmas kerôdzés, hogy mit hogyan kellett volna, vagy képzelgés a jövőbeli boldogságról, ami ennek vagy annak az ostobaságnak elérésekor vagy megszerzésekor teljesül, mégha az eddigi élettapasztalat alapján világosabb a napnál, hogy nem tart tovább nehány napnál, amíg az új elérmény feletti büszkeség végül megszokássá halványodik. Oktondi reménykedés, törvényszerű csalódás. 

A következő megállónál leugrottam a villamosról, gyalog folytattam utamat. Az emelkedôn felfelé a tüdôm egyre hevesebben préselte ki magából az elhasznált levegőt. A bokámban feszült Achilles, az izmok összehuzódtak majd ujra elernyedtek, a lábujja a cipőtalpba kapaszkodva egyensúlyoztak, a hátamat csiklandta a verejték.

Egy pillanatra mintha felderengett volna, hogy milyen is élni. 

amugy meg az van, hogy valami update is legyen itt, hogy:

1. a magyar laptopom mar nem elte meg a legutobbi koltozesem, szoval ezutan aztan vegkepp nem lesz ekezetes poszt itt. ahogy elnezem a dolgokat, l. elobbi poszt, tuntikek meg hasonlok, vlsz soha tobbe.

2. ahogy arra az iment utaltam, elkoltozem ismet. es ahogy elnezem a dolgokat (fuu mennyi ismetles), vlsz egy jo idore az utolso is, hiszen ezuttal egy olyan lakasba sikerult becuccolni, amely tulajdoni lapjan az en nevem all. az enyem is, na. 

3. munka: lassan eltelik az egy eves szerzodes, amit tavaly szeptemberben irtam ala,  es kisse aggaszt, hogy vajon lesz-e folytatas. annak ellenere is, hogy elvileg elegedettek velem. de biztos csak akkor lesz, ha alairtuk az uj szerzodest.
nem akarok nagyon melyen belemenenni a millenial eleterzesbe, de azert az megiscsak teny, hogy az eddigi munkahelyeim nagy tobbsege hatarozott ideju szerzodeses volt, ha egyaltalan volt barmilyen szerzodesem (ez nyilvan a magyarorszagi eletemre volt inkabb igaz, a finnek torvenytisztelobb nep), es akkor jonnek a boomerek csodalkozni, hogy miert csak 30 folott vasarolok lakast vagy, hogy miert nincs gyerekem. na vajon.

4. es ugy nagyon semmi mas. kibaszott orban, ugye. semmi uj a nap alatt.

Amiota programozni tanulok a "meg azt is megbantam, hogy megszulettem" kifejezes a mindennapjaim reszeve valt. Es ez legalabb olyan remek, mint amilyen remekul hangzik. De hat mindig is szerettem a kihivasokat, ugye. Heh. Hehe. 

"This is probably the most difficult part you are going through right now." Tegnap ezt mondta a herceg, amikor is a programozasrol nyafogtam neki.  Biztato, hogy talan "ezutan" talan kevesbe lesz meredek a talaj. De ehhez el kene jutni odaig, hogy "ezutan". Tyuklepesben maszom a kibaszott Mount Everestet  es kozel-tavol sem latom a csucsot. Vaksotetben dagonyazom egy bugtengerben. Huh.

Az történt, hogy ma elöválasztottam. (Nincs a gépemen hosszú ö, elnézést.) Szòval ma választottam, életemben elöszor Finnországban, és talán másodjára egész életemben. A legelsö választásom talán épp a történelmi 2006-os volt, nem is csoda, hogy egy életre elment a kedvem a politizálástól. De most valahogy egészen más élmény volt, békés, nyugodalmas, és talán még a várost sem fogják felgyújtani ezután. Furcsa, hogy így is lehet.

Aztán meg olyan is volt, igaz ez még májusban, hogy engem is (ki)választottak. Bekerültem egy suliba, ami annyira fasza, mint amilyennek tünt (Hosszú ü sincs a gépemen, ezért is elnézést.)  a jelentkezés elött is! Ha nem meg sokkal faszább. Úgyhogy ennek most örülök. Ebböl még akár valami is kisülhet.

Rettenet ékezet nélküli billentyüzeten magyarul irni, ugyhogy ezt itt most fel is adom. 

De hogy valami jót is írjak, ne csak mindig a sápítozást, végére értem a kriplinek! Kész az elsö verzió, 527xx karakter és nagyon sokat kell még rajta dolgozni, de megvan az elsö és az utolsó mondat, annak a végén pont, már "csak" szerkeszteni kell. 
jeee!

öszintén szólva sose hittem, hogy egyszer eljutok idáig. mindig reméltem, de sose hittem. kibaszott jó érzés túlszárnyalni az önmagamba vetett hitemet.

Ma, meg úgy általában is, elszaladt, én meg lemaradtam. Jójó, koronavírus van már egy éve, sok mindenröl nem lehet azért így lemaradni. Vagyis hát mihez képest, ugye...

Lemaradtam az évösszegzös posztról, teljesen megfeledkeztem róla egyrészt, másrészt meg ugye l. fentebb.

Aztán teljesen elszaladt velem az idö, egy éve van lassan, hogy elkezdtem programozást tanulni, és a minap hasított belém a felismerés, hogy ennyi idö és befektetett energia után még mindig nem tudok lófaszt sem. Persze, értem én, hogy nem véletlen tanulják ezt az emberek többnyire egyetemen, legalább öt évig, mi az anyámat képzeltem én a kis udemy kurzusaimmal, de mentségemre szóljon, sose voltam egy türelmes típus. 

Aztán ma meg leültem tanulni, és még sehol sem tartok, de már délután van, a fejem fáj én meg a sírógörcs határán, mert még mindig nem értem. Fun times.

Nagy nap ez a mai. Pénzt kaptam írásért!

Nagyjából tíz éve volt, amikor először ilyesmi történt velem. Akkor egy elsőregényes írónő munkájáról írtam egy kritikát. Olvasással, ötleteléssel és a megírással kb egy hetet töltöttem. A honorárium 3400 Forint volt. Sírtam,mint a kutya. Nagyon örültem a folyóiratban publikálásnak, de a fizetség összege elrettentően kevés, kijózanító hatással volt rám. Olyannyira, hogy akkor ráeszméltem, hogy bizony mesés álom az,hogy ebből én valaha megélek. 

Nem sok minden változott azóta. Másfelől meg nagyon is sok.

De ma életemben először méltányos fizetséget kaptam írásért. Nehezen találok szavakat. Hihetetlen boldogság ez.

Régen úgy szerettem a karácsonyt. Az ideát még most is. Talán épp emiatt, emiatt az ábrándos, aranyló és csillámos álomkép miatt érzem a valóságot olyan kiábrándítóan hūvösnek és elmondhatatlanul szomorúnak.

Vagy csak mert mentális promblémákkal küzdök és szabadságon van a pszichològusom.

Ezt meg teljesen elfelejtettem ide is kitenni.

Meg ezt itt.

Meg ezt.

Jee jee.

Van abban valami kibaszottul ijesztő, hogy ezt itt ni majd’ két éve írtam, és akár írhattam volna tegnap is. Vagy a múlt hónapban. De talán akár írhatnám jövőre is. Sírni tudnék. Vagy ordítani. Úgyhogy a mentális egészségem megôrzése(?) érdekében most inkább leszarom.

“2006-ban egy elkúrtukért és egy kurva országért lángba borult a fél város. Azóta pedig a szüntelen, következményektől mentes, gátlástalan megtiprása a jognak, erkölcsnek és demokráciának,és mindezek tetejében a cinikus pofánröhögés láttán a társadalom ingerküszöbe annyira kitolódott, hogy lassan már hányinger nélkül gurgulázza a torkán akadt, bűzölgő, rothadó ner galacsint, amit se kiköpni, sem lenyelni nem tud immáron több kormányzati cikluson keresztül.”

Annyi minden történt nyár óta, hogy alig győzöm elmesélni. Ami, így jobban belegondolva felettébb érdekes, mivel közben nagyon is úgy tűnt, hogy megállt az idő, valamikor úgy márciusban, a korona kirobbanásakor. És amennyire frusztrált voltam eleinte, és amennyire féltem és aggódtam, annyira jó változásokat hozott a dolog az életembe.

Lássuk. Ugye  kezdődött azzal, hogy becsődölt a munkahelyem. Így x hónap visszatekintéssel azt mondom, hogy hálistennek. Egy szar munkahely volt. Na persze, nincs új a nap alatt, mit várt a migráncsgeci, persze, hogy szar, de örüljön neki, hogy van, ugye? Ugye. Én is így álltam hozzá. Aztán végül sokkal jobban örültem annak, amikor nem volt, mint amikor volt. Fura, nem? Persze nekem is az volt az első reakcióm, hogy biztos örököltem apám "lusta génjét", de igazából inkább arról volt szó, hogy már évek óta hordtam ki lábon ezt a burn outot, és kurvajó kiszabadulni a mókuskerékből.

Nehéz anyagilag? Mit mondjak, az volt eleinte. Nincs proteinpuding. Nincsenek új ruhák(azért mundjuk kurvára nem kár, így is túúúl sok van, ez legalább felnyitotta kicsit a szemem), nincs sörözgetés péntekente az írócsopival (amúgy se lenne, korona khmm), nincs múzeum, nincs színház (korona, khmm khmm), nincs online rendelgetés és persze nemzetközi utazgatás sincs. De világvége sincs.

Van fedél a fejem fölött, és ha már itt tartunk, nem is akármilyen. (Ez lenne itt a dicsekvés helye, hogy milyen meg hol, de a jó magyar mentalitást, hogy dicsekedni nem szép dolog, és ha mégis dicsekedni merészelsz, ne félj, megkapod a magadét egy jó kis irigykedés, rosszmájúság és dögöljélmeg a teheneddel együtt vagy esetleg kit kellett leszopni érte formájában. Úgyhogy legyen elég annyi, hogy) összeköltöztünk a herceggel. A jövő hónapban leszünk együtt két éve, ami már önmagában is nagy nagy örömömre szolgál. Az összeköltözés után egy hónappal még mindig nem tudok betellni azzal, hogy minden este együtt bújunk ágyba, és minden reggel őt látom meg először, amikor kinyitom a szemem. És valahogy az egész olyan feels right, nem tudom jobban megfogalmazni, na. Tudom, tudom, migráncsgeci, stb. Leszarom, kétnyelvű vagyok, jobb napokon három, én kérek elnézést.

Aztán meg a nagy munkanélküliségemben, karanténba zártságomban volt időm átgondolni az életemet, és annak a legkevésbé kielégítő aspektusát, méghozzá a munka világát. Azt eddig is nyilvánvalóan érzékeltem, hogy valami nem stimmel, és kurvára nincsen az rendben, hogy gyűlölök utálok valamit, ami a napjaim legaklább egyharmadát kiteszi, és hogy ezen változtatni kell. De az íráson kívül semmi sem érdekel igazán, abból meg, tudjuk jól, nem lehet megélni. Vagyis persze, nyilván meg lehet, ha nagy mákod van, és a világ ráharap az agyszüleményedre, mint ahigy történt pl a varázslókkal, meg a vámpírokkal. Vagy ha jón hangzó marketing szövegeket írsz, amitől, remélem, mondanom sem kell,hogy a gyomrom is kifordul. Szóval kénytelen voltam valami új dolog felé fordulni. És basszameg, hadd mondjam el, hogy ha még nem lettél volna, kedves olvasóm, hasonló cipőben, nem egy vidám dolog felnőttként szakmát váltani. Szóval most épp programozást tanulok. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle, lesz-e belőle valami. 

Persze nem hagytam fel az írással sem. Két versemet publikálták, egy harmadik meg valamiért beragadt, de az is folyamatban van. Felolvastam kb 100 ember előtt egy versemet és egy kisnovellát, illetve éppen tegnap beküldtem egy szöveget egy pályázatra, amiből akár még könyv is lehet, ha az isten, világlélek, odin és a szerencs is úgy akarja. Izgi.

Szóval minden oké. 

szóval az történt, hogy elfogadták közlésre a beküldött verseimet.

beszarok.

be-sza-rok.

amint lesz ebből valami, hozok egy linket hozzá. addig meg hebegek és habogok. és felhívom a pszichológusomat, mielőtt kihordanék egy szívrohamot lábon.

húha. ez már valami.

Ha már tegnap ekkora örömhír érte a ház elejét, gondoltam, lapot húzok a 19-re, összeszedtem minden bátorságom, és elküldtem egy irodalmi magazinnak néhány angol nyelvű versemet. 

Korábban mindig azt mondogattam, hogy ha majd megjelentem nyomtatásban, akkor már meghalhatok. Azóta ez megtörtént, ha jól számolom háromszor. Mármint a nyomtatás, nem a halál. Az életem, mit is mondhatnék, semmiben sem változott meg ettől, így kénytelen voltam további célok után nézni. Online platformon valamivel többször sikerült a(z érdeklődő?) nyilvánosság elé tárnom néhány cikket,de ezek publicisztikák, kritikák, beszámolók voltak javarészt. Ezek a pillanatnyi adrenalinlöketet leszámítva szintén nem nyomnak túl sokat a latba. Mármint, izé. Nem degradálni akarom a saját munkámat és elérményeimet, inkább csak azt próbálom itt latolgatni, hogy ment-e a könyvek által a világ elébb? Az enyémektől legalábbis biztosan nem:D

Talán egy éve beadtam egy magyar nyelvű novellámat egy pályázatra, az amiatti félelmemet, nyúglődésemet, végül a lófaszt s tormát, mit a projekt termett itt is megírtam. Szóval fikciót még sose publikáltam.

Szóval most izgulok. Jee.

Az imént beleejtettem az epilátoromat a wc-be. Köszöntem a figyelmet.

Egy majdnem megírt novella fölé görnyedve pislogok a szárazra ragadt pilláim alól. Szeretném hinni, hogy már csak néhány simítás, de akitől a meleg, otthont jelentő támaszt várom, a legszilánkosabb kritikát kapom, az arcomba vágja kemény szavainak baltáját, és néhány percre, talán órára is tényleg és őszintén hiszem, hogy soha de soha többé nem kéne írnom egy sort sem.

Mert hosszúak a mondataim. Mert nehéz megérteni. Mert angolul feleannyira sem érzem a szavak mély értelmét, mint ahogy az anyanyelvemen a vérem és a gyökerem átszövi minden betűjét a szövegnek.

Egy kicsit sántít. Egy kicsit művi, egy kicsit túlírt.

Nem működik.

Lassú.

Vontatott.

Mert 33 éves vagyok és most kezdek igazán írni. Mert sajnos nem végeztem kreatív írás mestert a leghíresebb amerikai egyetemen.

Mert sajnos nem vagyok annyira jó, mint amilyennek ő szeretne látni.

Hezitálok. Tessék, íme egy rövid mondat. Bassza meg! Ez még rövidebb.

Igen, igen, ez a korona baszás nehéz helyzetbe hozott ám mindannyiunkat. Kit jobban, kit kevésbé. A minap épp én magam mondtam a hercegnek, hogy ne ítélkezzen azok felett, akik saját problémáikat súlyosabbnak látják a valóságosnál, pedig azok valójában kisebbek másokénál. Mert ugye a Jóisten mindenkire pont akkora terhet ró, amekkorát az elbír.

Mondtam ezt, és hittem is. Kicsit el is gondolkoztam rajta, hogy vajon én mennyit bírok el. És vajon, megkaptam-e már mind, ami rám kiróható e logika szerint. Kurva hamar beigazolódott, hogy korántsem, és amit eddig csapásként, nehézségként éltem meg, hááát, most nagyon úgy tűnik, hogy van ott még, ahonnan az jött.

Nagyon nem vágott földhöz, amikor le kellett mondanom a májusra tervezett hazautamat. Valljuk be, erre azért számítani lehetett. A repjegyem árát vagy visszakapom, vagy nem. Az sem a világ vége, ha nem, számítok erre is. Fogorvoshoz és nőgyógyászhoz akartam volna menni. Tartalék éjszakai fogszabályzó nélkül tudok élni, de terhes nagyon nem akarok lenni, úgyhogy erre találnom kell alternatívát. De ez sem tűnik lehetetlen kihívásnak.

Amikor az adóbírságom megjött, rosszul esett, nyeltem nagyokat, de megvontam a vállam, és az ajánlott részletek helyett befizettem szépen egy összegben, hogy ne ülhessen a vállamra a szorongás miatta. Ami nincs, amiatt aggódni sem kell ugyebár. Probléma kipipálva. Fájt, de legalább csak rövid ideig.

Aztán megkaptam az első elutasító szép üzenetet az egyetemről. Majd kisvártatva a másodikat és a harmadikat is. Már az első után sem győztem bújtatni a könnyeim és a szégyentől égő arcom a hercegem elöl. Hogy ne lássa, mekkora kudarc vagyok. Vagy hogy legalább én ne érezzem magam annak az ő szép kék, sajnálkozó szemeiben. A második email után nevettem. A harmadikat pedig már rezzenéstelen arccal olvastam.

Igen, a baj már csak olyan, hogy csőstöl szokott jönni.

Még két választ várok. Remeg a lelkem, ha rágondolok is. Vajon mennyit ró még rám a Jóisten? Vajon tényleg tévedhetetlen, és csak annyit, amennyit elbír az ember vagy benne van a pakliban, hogy elszámolja magát, mint én az adószázalékommal? (Érdekes lélektani dolog ez, hogy amikor a szöveg túl személyessé, egy igazság túl kimondhatatlanná válik, az emberek hajlamosak E/1-ről általános alanyra váltani, hogy ne kelljen szembesülni azzal, hogy én. Hanem hogy az emberek. Mások. Általában. Nem én.)

Szóval a kérdésem az, hogy vajon van-e még valami a Jóisten tarsolyában számomra, vagy szoptam már eleget?

Két hét múlva kiderül.

Egy nap leforgása alatt én munkanélkülivé váltam, a hercegemet meg határozatlan időre fizetés nélküli szabadságra küldték. Vidám napokat élünk.

Amellett, hogy azon morfondírozom, hogy vajh hogyan is fogom segélyen tengetni karanténbéli napjaimat a jövőben, nem kevéssé izgatja a fantáziámat az a fogós kérdés, hogy vajon a finn állam hogyan fogja 3 hét múlva elbírálni a közel fél éve, akkor még igencsak jó pozícióból beadott állampolgársági jelentkezésemet.

Legújabb addikcióm a hangoskönyv. Az önművelésnek kevéssé időigényes, de éppoly szórakoztató módja, mint az olvasás. Egy régi kedvencem idéztem fel újra, jó barátom volt Holden már annak idején is, nem kevésbé most, nagyjából tíz évvel később, miközben a saját első hosszabb történetemen dolgozom.

Nem is tudtam, hogy filmet csináltak Salingerről. Végigbőgtem. Természetesen. 

“publishing isn’t everything”