Meg akartam keresni a 2018-as számvetést és az idei évre megálmodott terveket, de rájöttem, hogy ezúttal a blog helyett egy a hűtőmre tűzött cetlire írtam ezeket. 5 pontot jegyeztem fel, lássuk hát, hogy s mint alakult ezek tekintetében az elmúlt év.

1. Move your ass. Nos igen, azt hiszem, ezt kipipálhatjuk, úgy többé kevésbé. A testmozgás és egészséges életmód irányába érzett lelkesedésem noha csökkent az idént, azért továbbra is edzek, futok még ha kissé őszintétlenebb mosollyal is az arcomon.

2. Read more. Hát na. Mit is mondhatnék. Többet olvastam, mint a megelőző években, de azért ez még mindig nem az a szint, amit megcéloztunk. Úgyhogy ezt a célt továbbviszem a következő évre is.

3. Learn something new. Ez a pont is többé kevésbé kipipálható, úgy érzem. Nagyon sokat tanultam magamról, az emberi kapcsolatokról, mások megértéséről és elfogadásáról. Rengeteg új dolgot tanultam az új életszituációkban, amikbe mertem magam belevetni és végre végre végre meglett a finn felsőfokú nyelvvizsgám is!!!!!!!!!!

4. Do more, think less. Kevesebb agyalás és szorongás, több cselekvés, abszolút siker.

5. Be kind to yourself. Ezt még tanulom. De azért haladok. Lassan, de azért előre.

2019. legnagyobb sikerének azt könyvelném el, hogy végre a saját kezembe vettem az irányítást az életem felett. Olyan életet élek, amilyet szeretnék. Olyan párkapcsolatom van, amilyenről mindig is álmodtam, vagy még talán álmodni sem mertem, mert elképzelni sem tudtam.

Elkezdtem pszichológushoz járni, ami életem egyik legjobb döntése volt. Helyretettem olyan dolgokat a fejemben és a lelkemben, amikről azt hittem, hogy determinálnak és nincs kiút. De ez még csak a kezdet, sok megoldatlan probléma és kihívás áll még előttem, de hosszú hosszú ideje az ezekkel való megküzdés gondolata nem bénító félelemmel és szorongással tölt el, hanem izgatottsággal és pozitív attitűddel.

A pszichológus mellett a másik legnagyobb elérmény 2019-ben a Helsinki Writers Group volt, hogy végre ki mertem bújni a biztonságot jelentő úgysemek világából, és a lelkem legmélyéből jövő szövegeket mások kezébe adtam olvasásra. Mi több, megtanultam kritikát fogadni és elfogadni, és ami talán még ennél is fontosabb, nem elfogadni is. Többet írtam és publikáltam, mint az elmúlt években, és ez boldogsággal tölt el.

És hogy mit várok 2020-tól?

Move your ass, read more, be kind to yourself, ezek ugye jönnek velem tavalyról.

Remélem, sikerül elkezdeni végre az egyetemet.

Szeretnék találni egy olyan munkát/hivatást, ami boldogabbá tesz, mint a mostani. Az se baj, ha kicsit többet keresek vele. De legalábbis szeressem nagyon.

Folytatni az írást, befejezni legalább egy nagyobb lélegzetű szöveget.

Fenntartani és építeni a meglévő párkapcsolatomat és a barátságaimat, nyitottabbnak lenni új emberek irányába.

Elutazni valahová, ahol még nem jártam.

Tanulni valami újat, mert ez tavaly is nagyon jó móka volt!

Egyelőre ennyi, aztán majd meglátjuk.

Boldog új évet!:)

Beautiful.

That is how he calls me. I taste the letters of the word as I roll them in my mouth. I am wondering, am I really…beautiful?

I push my face close up against the mirror.

I like the frame of my nose and the mellow of my lips. After a year of wearing braces, I finally like the arch of my teeth. The ears are slightly smaller than the average, my father used to call them boxers’ ears because they are a bit flat at the brims. I have no idea what does that have to do with boxers.

My eyes are a little baggy, not too bad for my age, I assume, but I am not so happy about it. The colour of my eyes are quite special, I would say. Hard to spot where they stand on the shade scale from yellow-light brown-to green. This is the eye colour, what cats have often. I like this colour. I got it from my mother.

Without a liner my brows are barely visible, so I need to draw them every morning. I guess I like my face more with brows anyways, so I do not feel oppressed by the trend.

A few steps away from the mirror I can see the person looking back at me from toes to head.

I am 159 cm and my weight is around 60-62 kg. I feel bad about myself if it goes up to 63. A few years ago a lost nearly 10 kilos. I do not want to be fat again. (However, on vacation and around Christmas I allow myself to gain some without feeling too guilty about it.)

I have a relatively muscular body for a woman, wide shoulders and sturdy legs. I am strong for my size. Belly fat and love handles. I hate them both.

My nails are short, my hair is fine, I dye it copper-red. And blond. I have 12 tattoos, 5 piercings and 8 rings in my ears.

My physical health is laudable. My mental health is not that much, but I am working on it.

Staring at the mirror, wondering in my thought far away I do not see any more shapes or lines. Nor flaws or beauty. All I see is a phenomenon of existence. Presence. Gods creation. A mass of cells. Flash and blood. Prison of a soul. A piece of art. One from 7.7 billion. Dust in the universe. Unrepeatable. Me.

Beautiful.

I was one of those who would have said that I can stop whenever I want to, I just don’t really want. The day when the object of my obsession was torn away from me, I had to admit that I am actually strung out.

Facing my addiction hit me hard.

Let me go back in the time and tell you how did it start.
About 18 months ago I purchased a smartwatch. I thought it was going to be support for my motivation to stick to my running routine. And because it was so freaking beautiful and stylish.
I thought that owning a fancy watch is a sign of being something, I could not put my finger on, but definitely something. Someone. And I liked the thought of me being that.

I did not even realize how I got hooked.

First, it was just running. I loved to see my improvements. Being faster and better time after time. Probably it was just like that without the watch, but seeing the numbers gave me the feedback I was craving for.

And then my workouts. After that, I started checking the daily steps. At the end of the days, it gave me the hubris, and I can easily imagine myself talking from the high horse of people who struggle with 10000 steps, meanwhile, I easily reach the double of that on an average day. Which is, let’s be honest, ridiculous. In the end, the number of daily steps will not make me a better person.

Then I got obsessed with my sleeping hours. Sentences such as “I should not feel this tired since I have slept 7 hours,18 minutes today” or “no wonder I cannot concentrate if I slept just 6 hours” were not unusual from my mouth. I started using my sleep as an excuse and argument.

And then the tragedy hit.

The first day was the hardest. I caught myself constantly checking on my wrist. And right in the same second, I felt the annoyance. The frustration appeared because I was not able to get what I wanted, the instant gratification.
Next morning I felt alone and helpless when I started my work out session. How will I know now how long I have exercised? How were my heart rate and many calories i have burnt? How efficient my workout was? Where is my award for it?
Going to bed in the evening I felt thwarted from the though that I am not going to have any knowledge about my sleep other than how rested do I feel.

Already after two days without my precious the withdrawal symptoms started getting better. Realizing my dependance made me face my weakness and be more conscious about it. I was not much obsessed with a healthy lifestyle, but more of a smart device addicted person. Which is I assume almost an inevitable thing nowadays?

Do I still workout? Yes. Am I still conscious about my health and fitness? Yes. Am I getting another device? Probably, yes.

Am I going to be more careful and aware of my attitude and relation to the device? Definitely.

Of course, being addicted to a health support application is one of the least harmful possible addiction what one can have. But it is still an addiction. The scariest thing about addiction is not necessarily the overuse of a substance/game/application, but the dependance. Just the phenomenon of something outside us being stronger and bigger than us ourselves and be able to control our lives. It is not the object of the addiction, but the fact of being addicted.

Lépkedek lefele a lépcsőn, a fülembe kiabál valami pank, a szívverésem blastbeat. A mellkasomon mintha egy sziklából szörny ülne, mázsás súlya nehezedik rá, ahogy igyekszem kitartani a ki- es belégzesek hosszúságát, hátha az egyenletes légzés segít lenyugodni. Mintha kergetnének. Remeg a kezem és a lábam, de megyek tovább, lépés lépés után. Ahogy közeledem, egyre csak fokozódik a fojtogató érzés a torkomban,  a szemem alatti kis gödröcskék megtelnek könnyel es már csak a jóisten tartja őket vissza. Nagyot nyelek és probálom a figyelmem visszaterelni a légzéstechnikára. Talán, ha kiírom, jobb lesz. Talán akkor nem lesz hisztérika a főnököm, akkor talán nem leszek obszesszív az átlagosnál épp kissé alacsonyabb bankszámla egyenlegemmel kapcsolatban, akkor talán nem lesz bűntudatom mindazon tennivalók miatt,amikre már nem futja az időmből , de főleg az energiámből a mindennapi poklok miatt. Kilégzés, belégzés, és már megint ott ül a sarkon az a középkorú férfi, és kéreget. Megyek, fuldoklom és remegek, de megyek. Ülhetnék én is ott.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

Harmadnapja nem edzettem.

Lemondtam a holnap reggeli pszichológusomat, mert spórolni akartam 50 €-t.

Rendeltem Olaszországból import bort.

Igazán felelősségteljes, felnőtt döntéseket hoztam, úgy érzem. 

Ja nem.

Épp, mint a régi szép időkben, szarás a mentális egészségre, vedelés és hízás.

Egész biztosan az idei év legjobb ötlete, de talán az egész életem egyik legokosabb döntése volt, amikor elkezdtem pszichológushoz járni.

Kétségtelenül drága hobbi, de a legjövedelmezőbb befektetés, amire csak költhetem a nehezen megkeresett euróimat.

Van ez a nő, aki 60 perc alatt összekaparja a lelkemet a padlóról, a zihálva bőgés és a totál nihil állapotából észrevétlen finomsággal vezet át a tenni akarás és az álommelókra való jelentkezés mezejére. Ez a nő, aki az önostorozás legmélyebb bugyraiból ész érvekkel és tudományos magyarázatokkal rángat ki. Ez a nő, aki képes megértetni velem, hogy nem bolond vagyok vagy selejt, hanem csak ember. Csak ember.

Egy nagyon hálás ember. 

Édesanyám mindig arra bíztat, hogy rajzoljam le az utat, amit az elmúlt pár évben bejártam. A kiégett, hivatali munkáját elhagyó közszolgából lett kalandor, aki aztán kőkemény fizikai munkák után a munkanélküli hivatal folyosóján találta magát. Iskolapad és szar melók után még több iskolapad és szar meló. Ezután jött ugye a reptér, úgy tűnt, végre sikerült igazán megvetni a lábam Finnország gránitos talaján.

A minap láttam egy angliai magyarokról szóló riportot, ahol egy pszichológus arról beszélt, hogy a kivándorlók kb 4-5 év alatt jutnak el az új országukban ugyanarra a társadalmi szintre, mint ahol annak előtte, otthon voltak.

Idén negyedik éve élek itt, egészen pontosan holnapután lesz 4 éve, hogy regisztráltam a népességnyilvántartó hivatalnál. A jelenlegi munkahelyemen ugyanaz a munkaköröm, mint amit 2011-ben, friss diplomásként csináltam. 8 év alatt idáig sikerült jutnom. Tekinthetném kudarcnak is, de inkább úgy gondolok erre, mint a saját választásaim, döntéseim eredménye. Legalább azt és úgy csináltam, amit én akartam, és nem azt, amit mások jónak tartottak.

Ezen az esős reggelen most azonban mégis azon gondolkozom, hogy mi a helyzet azzal a bizonyos “job satisfaction” dologgal. Sok mindent láttam már, sok helyen dolgoztam az állatorvosi rendelőtől a pályázatíró cégen keresztül, az állami szervezeten át építkezésig, de úgy igazán egyikben sem leltem örömömet. És ha nem lenne előttem élő példaként a szőke hercegem, el sem hinném, hogy ez lehetséges, hogy bizony elérhető cél az életben, hogy az ember ne csak a megélhetésének kulcsát lássa a munkában, hanem a szellemi kihívás mellett bizony örömforrás is lehet.

Úgyhogy most ez lesz. Megpróbálom kitalálni, hogy milyen munka tenne boldoggá. Aztán majd meglátjuk. Egyelőre ennyi. 

Azt,hogy fura dolgokat művel az emberrel a szerelem, eddig is tudtam. Tapasztaltam már, hogy milyen az,amikor az ember kifordul magábol, majd aztán később visszatkintve fogja a fejét, hogy és miképpen történt az,ami. Aztán vannak azok a pillanatok, amikor az ember  egyszer csak azzal szembesül,hogy valami, amit eddig hitt es vagy tudott, megváltozik egy másik szemály hatására. Mint amikor a minap töredelmes vallomást kellett tennem annak a bizonyos másiknak, hogy amit én teljes magabiztossággal tudni véltem és hevesen bizonygattam önnön vélt igazamat, valójában nem is úgy van, hanem úgy,ahogy azt ő vélelmezte. Fejet hajtottam és megkövettem. És nem is utáltam a helyzetet túlsagosan, még kifejezetten örülök is ennek az új műveltségpatronnak. Előfordulnak ilyen furcsaságok.

De a minap nagyon meglepődtem. Úgy igazán. 

Sosem tudtam azonosulni azokkal a nőkkel,akik egy elhaladó kisgyerek/terhes nő hatására hormontúltengéses rohamot kapnak és önkéntelen gugyögésbe kezdenek. Sosem jöttem izgalomba a csecsemőktől, sosem rándult össze a méhem egy cuki partedli vagy egy édes rugdalódzó láttán. 

Sosem értettem a babakocsit toló férfiak láttára szexuális izgalomba jövő nőket.

 De ezúttal, nos ezúttal igencsak meglepődtem.

Szóval a hétvégén keresztelőn voltam, ennek a sudár legénynek az oldalán,aki nevezetesen keresztapa lett. Svédasztal, latactorta, felhőkék makaronok és csipkés keresztelői ruha, volt ott minden, ami kell, de én azért túlságosan ezúttal sem jöttem izgalomba a baba tematikától, be kell vallanom. 

Aztán a keresztapa ügyetlenul ölbe vette a nap hőset, az meg aprócska virsliujjaival rámarkolt a kisujjamra, talán életemben először elterült a képemen az a bizonyos mosoly. 

Hozzám már hűtlen lettek a szavak, minden bizonnyal, hisz hatodjára kezdem újra ezt a részét a szövegnek. Jól mutatja, mennyire zavarba ejtő volt ez az élmény számomra.

Hadd szögezzem le, továbbra is úgy vagyok a gyerek témával, mint a zsiráffal, hogy cuki, cuki, de otthonra azért nem kéne. De azt be kell vallanom, hogy van egy fajta szépség abban, amikor az a férfi, akit akár egy életre is el tudok képzelni magam mellett, egy babát tart a kezében és azt magyarázza neki, hogy milyen lesz az óriáskerék a vidámparkban, amikor végre elég idős lesz hozzá.

Szép volt, na.

Aztán hazajöttünk, az élet meg folyik tovább a megszokott medrében és ez nagyon rendben van így.

Lassan már annyi új kezdet lesz az életemben, hogy összezavarodom, ha számon akarom őket tartani.  Talán ez ilyen y-generációs tünetegyüttes, hogy ha valahol úgy érezzük, alulértékelnek bennünket, továbbállunk. Legyen az ország, város, fiú, lány, vagy éppen munkahely.

Csütörtökön kezdek az új munkahelyemen. Régi-új, hogy úgy mondjam. De azért izgalmas. Egy kicsit.

Arról meg, hogy beköltöztem álmaim lakásába, azt hiszem, érdemes lenne írnom. Mert ez most tényleg húúha. Igazi bakancslistás dolog. Nagyon sokat jelent ez számomra. Igazi mérföldkő.

Új célok kellenek. Direkt nem azt írom, hogy új célokat kell találnom, mert nem én akarom őket hajszolni, azt akarom, hogy ők találjanak meg engem. Most egy kicsit így. Aztán majd meglátjuk. 

milyen szép szó is ez: keserédes. Épp ezzel az ízzel van tele a szívem és a szám, és a szemem alatt felgyűlő, de ki csak a szemérem miatt nem buggyanó könnycsepp sem pusztán a benne rejlő örömtől sós.

Még szerencse, hogy csak két hét a felmondási időm, mert a szívem beleszakad, hogy minden napra akad egy kedves régi arc, akitől búcsúzkodni kell, ölelni és közben belül nagyon szorítani, összeszorítani azt a sok szart és szépséget, nehogy kibuggyanjanak azok a búcsúkönnyek. Mindig is borzalmas voltam búcsúzkodásban. Borzalmasan érzelgős, mint egy orosz regényhős vagy épp sekélyesen semmitmondó. Roppant kínos mindkét változat.

Biztosan ezért is érint érzékenyen, hogy valaki, akivel egészen közeli barátoknak hittük egymást egy darabig, amíg aztán a nietzsche-i hatalom akarása bele nem rondított, szó nélkül váltunk el. Azzal a bizonyos “rád se bírok nézni” megvetéssel és sértődöttséggel teli csenddel. Van még mit tanulnom az emberi kapcsolatokról, ha mást nem is, ezt belátom. 

Jól esne végre kisírni magam. Elgyászolni az életemnek ezt a szakaszát. Remélem, lesz annyira kegyes a világlélek, hogy ez önnön magam társaságában fog megtörténni, és nem a reptéren, szánakozó tekintetek ölelésében.

Nagyjából 15 éves korom óta ez a kedvenc dalom az ilyen hánykódva vergődős éjszakákhoz, mint amilyen a mai is. 17 éve nem hagy cserben, amikor épp azon aggódom, hogy vajon milyen kedvében süt majd le a Nap rám a következő reggelen. Nagy nap lesz a holnap, egy új élet kezdete. Bizakodom és remélem, hogy a bátorság ezúttal is kifizetődik.

https://youtu.be/vt1aHsYRZ9Y

Teljesülnek a régi álmok
Holnapra már minden ok
Már mióta csak a jobbra várunk
Holnapra már minden ok

Valahol majd kegyelmet kérünk
Holnapra már minden ok
De ma este még csak bízva remélünk
Holnapra már minden ok

Ma este még a sötét utcák
De holnapra már Champs Elisee
Ma este meég a sötét utcák
De holnapra már Champs Elisee

Minden ok Champs Elisee
Minden ok Champs Elisee
Minden ok!

Kissé hiprokatának érzem magam, hogy második hete szerkesztgetek, írogatok egy cikket arról, hogy milyen rutinok, szokások segítségével tudunk időt spórolni, ezzel hatékonyabbá téve a napjainkat, miközben épp ennyi ideje nem volt üres két órám, hogy leüljek és végre befejezzek egy kb 2000 szavas szöveget.

Van azért az istennek  humora.

Kimondtam. Na. Huhh. 

Sötétmélykék az ég, de az alja már sárgás zöldbe hajlik, ahogy kel fel a nap. A kesztyűm ujjai levágva, a kezemben ugrál a cigaretta parázsló vége, ahogy a kis szikrák öngyilkos merénylőként ugranak alá, dideregve várom, hogy kinyisson a kapu. Bakancsom alatt ropog a hó, ahogy ide-oda toporgok a lefagyott járdán. A hanyagul megkötött sál résein befúj a jeges szél, hideg végigszalad az egész testemen.

Nyekereg a régi vaslemez a jeges betonon, ahogy az unott közeg kitárja az ajtót. Bizonytalanok a lépteim, az előző éjszaka nyomja a halántékom, forró a homlokom. A másnaposság kérlelhetetlenül közeleg, ahogy a tegnap elfogyasztott alkohol utolsó molekulái is lebomlanak, és már csak a kínzó remegés marad a gyomorban. Nem segít az állapotomon, hogy most, reggel 8-kor, két nappal karácsony előtt a rendőrségre kell mennem. 

December 22., ez az utolsó munkanap ebben az évben, amikor még van esélyem bejelenteni az eltűnt okmányaimat. Ez idén már a harmadik, és az év közeledtével merek bizakodni abban, hogy az utolsó is, amikor tördelmes vallomást kell tennem arról, hogy s miképp veszítettem el az evilágban jelenvalólétemet a hatóság előtt igazoló iratköteget. Narancsszínű műanyag sorszék, az egyik végén én, a másik végén egy rosszarcú, kapucnija alá húzódó férfi helyezkedik el. Végignézek magamon, sárfolt a térdemen, a körmöm alja mocskos, számból savanyú alkoholszag árad. Konstatálom, hogy én sem vagyok kevésbé rossz arcú mint a jobbomon vacogó alak. Mert persze minek is a váróban fűteni, rendőrségre önszántából épeszű alak nem megy ilyenkor, meg leginkább semmikor sem, csak ha vaj van a füle mögött. Valahonnan a távolból elhaló hangon a csendes éj szól a magnóból. Gyomorforgatóan hat ebben a közegben. SZERETETMINISZTÉRIUM! Fél szememet összehunyorítva távolodom a gondolataimban, mikor belehasít a csöndbe a vezetéknevem, kapom magam, és megindulok az előttem haladó bakancspuffogások nyomán. Második ajtó jobbra, ott várjon, tartja elém megálljt parancsolóan tenyerét a bekísérő egyenruhás, aki amúgy, most veszem csak észre, nő. Darabig még álldogálok ott, mire szólítanak, hogy kisasszony. Felerősődik a rádió hangja, innen szólnak a meleg dallamok. A koszosfehér falon Budapest térkép, az ablaküvegen papírból kivágott hópelyhek. Az iskolákból ismert halványzöld asztal sarkán húszcentis műanyag karácsonyfa, fröccsöntött almákkal, aranyra fújt diókkal ágain. Mellette porszagú papírtorony. Negyvenes, kopaszodó, bajszos tiszt terpeszkedik a megroggyant forgószékben. Az inggombok titáni küzdelemmel tartják össze a textilt a hordószerűen előretüremkedő hason, amely a deréktájon szorosan összehúzott övből kibuggyan. A halványkék, rövid ujjú ing felül kigombolva látni hagyja a burjánzó mellszőrön csillogó verejtékcseppeket. Innen bezzeg nem sajnálják a fűtést.... garbóban és kötött pulcsiban fullasztó ez a hőség, kibújtatom a vállam a kabát alól, és várom a kérdéseket. 

Milyen ügyben? Mi történt? Elvesztettem, ööö ellopták...Elveszett? Ellopták? Mégis melyik? 

Azt hiszem, mégis inkább ellopták...Kíván feljelentést tenni? Ismeretlen tettes? Inkább hagyjuk...

Buszon? Héven? Mégis melyiken?

Záporoznak felém a kérdések, és próbálom felkutatni az emlékképeket, de teljesen összezavar, ahogy ez a hájpacni velem szemben kaján vigyorral nyalja a szája szélét. A hájas ujjaival kattintgatja a tollát. Minden egyes kérdéssel közelebb hajol, liheg bele a képembe. Olcsó fekete kávé kesernyés szaga árad a dohányfüsttől elsárgult bajusz alól. Összefonom a karjaim a mellkasomon és magam alá húzom a szorosan keresztbe vetett lábaim.

Mikor? Hajnalban? Reggel? Mit mászkálsz különben is ilyenkor egyedül? A pasid nem volt veled? Neem? Pedig egy ilyen csinos kis csajnak biztos van…

Kacsint. Összerándul a gyomrom és a számat elönti a gyomorsav íze. Nekipréselem a hátam a szék támlájának, végigszalad rajtam a hideg, ahogy a derekamon lecsorgó verejtékcsepp csiklandozza a bőröm.

Ja, hogy a kulcsot is? Bankkártyát is?

Telefont is? Milyen érték? Igazolványok?

Készpénz is volt?

Átmelegszem, viszket a fejem a sapka alatt, érzem, hogy kipirul az arcom, de nincs az az isten, hogy vetkőzni kezdjek ezelőtt a perverz előtt.

A szomszéd szobából az ajtófélfa melett egy unott arcú titkárnő kukkantgat át, és szemét rólam vélhetőleg a beszélgetőpartnére kapkodva, enhye fintorba hajló grimasszal az arcán pusmog-sutyorog. Az ügyintéző tiszt képéről nem akar lekopni az a pajzán vigyor, és meggyőződésem, hogy ha tehetné, fittyet hányva a fiatalkorúakkal szexuális kapcsolatot létesítést tiltó törvényre söpörné le az aktakupacot az asztalról, hogy. Fene a gusztusát... mocskos vagyok és büdös. Hasogat a fejem. A hangok egyre tompábbak, mintha egyre távolabb zsugorodnék, a nyakam süpped a sálamba, haladjunk már, könyörgöm, morgom magam elé.

Jegyzőkönyv, végre, pecsét, persze, büntetőjogi, azaz, felelősség, hogyne, aláírás, aviszon'látás, még ne, fénymásol, pecsétel, most viszon', ajtó durr, kifelé.

Sietős léptekkel vágódom ki a szobából, kiérek a folyosón, a hátam mögül kiordít valaki, mire felkapja a váróban ülő fazon a fejét, és megindul belefé. A vállunk majd összeér a szűk folyosón, egy pillanatra találkozik a tekintetünk, közöny ül a sárgás barna szemekben.

Cigarettára gyújtok, nagyot szívok belőle, a füstöt kijújva vetek még egy pillantást a papírra, és undorodva a zsemembe tömöm a jegyzőkönyvet. Mint akit megerőszakoltak, indulok haza, üvölt a fülembe, hogy kézigránát kell.

itt

és itt

Vérfolt vagyok az ingeden.

Rés az ablakkereten,

Amin beüvölt a január.

Elestél ott a körúton,

lekarmolta bőröd a beton.

Seb vagyok a térdeden.

Talpadban az üvegszilánk.

Sikítva-sírva falhoz csapott pohár

Az életem. Eltaposott cigarettavég.

Tintapaca vagyok a papíron,

Maszatos kéznyom az abroszon.

Lecserélt zárba nem illő kulcs.

Hát, lófasz lett tormával. Nem mondom, hogy a szerotonin szintem nem esett le egy kicsit sem, de túlélem azért valahogy. 

Önmagam vigaszára írtam egy verset. Ilyet pedig kb 17 éves korom óta nem csináltam önszántamból. És nem is lett olyan nagyon szar. Talán majd ide is kiteszem.

Néhány hete beküldtem egy porosrégi szövegemet egy novellapályázatra, amolyan ki tudja alapon, hogy hátha mondanak a hozzáértők róla valamit. Ma van a napja az eredményhirdetésnek. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem ez volt az első gondolatom reggel.

Persze még nincs hír. Úgyhogy most megpróbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne, és nem öt percenként frissíteni a honlapot, hogy ugyan mégis mi van már.

Ja és persze barátkozom a gondolattal, hogy ha lófasz tormával, akkor sincs vége a világnak. Attól mert nem olvassa senki, még lehet írni, és lehet élvezni az írást.

Mi sem jobb bizonyíték erre, mint ez a blog, amit évek óta nem olvas senki :D

A hátát látom csak, ahogy éppen reggelit készít nekem, sürög-forog, és érzem, hogy a szívét is belesüti a teflonra ütött tojásokba. Annyira tökéletes a pillanat, hogy feltámad bennem, hogy beleírjam a jelenetet abba az izzadtságszagú novellába, amin már hetek óta dolgoz-gat-gatok és egy ideje már rá sem néztem. Gondolni persze annál többet gondoltam rá. Bűntudattal és szorongással teli gondolatok voltak ezek mind.

A napsütötte éjszaka leple alatt, párnába suttogott szavak visszhagzanak a fülemben, és hullámokban borít el a rózsaszínű mámor, hogy ő, és hogy ő engem. És a kérdés, hogy én miért nem mondtam rá semmit. Pedig a szívemben a minden van. De a minden túl sok, dagályos és túláradó, és én nem akarom kiengedni a zsilipet. Még akkor sem, ha már - tudom -, réges rég elvesztettem a kontrollt, de az illúzióba, hogy csak én bírok versemnek hőse lenni, még kapaszkodhatok, amíg ki nem mondom, hogy én is téged. 

Szóval van ez a dolog a szerelemmel. Hogy állítólag ez a legszebb dolog az életben, meg hogy boldogság, melegség és teljesség. De mi van azzal, hogy féltékenység. Hogy féltés, hogy szorongás. Hogy a másikat valamilyennek akarás, valamilyennek, amilyen valójában nem, és emiatt szenvedés. Megváltoztatni és megváltozni akarás. De a másikat mégis mindennél jobban akarás, örökké, és attól rettegés, hogy az örökké vége egyszer mégiscsak eljön, és akkor már nem lesz ott az a másik.

A felismerés, hogy az a fajta negédeskedő szerelem-slejm, amit az amerikai filmekből ismerünk, nem létezik, kissé kiábrádnító. Mert valahol, hiába tudom, hogy nincs, valahol mégiscsak azt szeretném, hogy olyan legyen. (Gondolom, olyan ez, mint a pasiknak a pornóval. Hogy hiába nem akarják seggbe öklözni gyermekeik anyját, valahol, legbelül azért egy kicsit mégiscsak. Nagyon mélyen remélik, hogy egy nap talán mégis. Álmaikban.)Hangsúlyozom, nem a szirupos naplementében csókolózásokra gondolok, meg a sírva újra egymásra találásokra. Ahhoz már elég idős vagyok, hogy tudjam, a dráma nem hiányzik az életemből, és ha mégis, arra ott vannak az oroszok. Hanem csak az, hogy boldogító legyen. Simán csak jó, a rossz dolgok nélkül. Hogy ne tüzelje tovább a szorongásaimat. Hogy legyen legalább csak egy kicsit könnyebb. Csak egy kicsit kevésbé fájdalmas. Ilyen persze nincs, tudom.

A (miatta is) jobbnak lenni akarás alapvetően hasznos és kívánatos, de a nem elég jóságtól való szorongás cseppet sem az. Az írni akarástól fűtöttség a legcsodálatosabb dolog, ami az utóbbi években történt velem, de miért kell, hogy jöjjön vele kéz a kézben a fojtogató maximalizmus, a méricskélés és az önostorozás?

Úgy tűnik, hogy minden, ami boldogságom forrása, egyszerre a lelkem legmélyebb pokla is, és egyik nincs a másik nélkül. Kimerítő ez az érzelmi hullámvasút, ami fel-le dobál. 

Rettentően fáradt vagyok. 

De talán még mindig jobb fáradtnak lenni, mint közönyösnek.

Talán.