“All good books are alike in that they are truer than if they had really happened and after you are finished reading one you will feel that all that happened to you and afterwards it all belongs to you: the good and the bad, the ecstasy, the remorse and sorrow, the people and the places and how the weather was. If you can get so that you can give that to people, then you are a writer.”
―
Az elmúlt néhány hónapon belül harmadjára sikerült zárt ajtónak pofával nekivágódnom, majd lepattanni, mint Kunhalmi Ágnes.
Nem könnyű töretlen motivációval tovább menni, mit ne mondjak. Önkéntelenül tódulnak a gondolatok a fejembe, hogy vajon konstans a széllel szemben hugyozok vagy egyszerűen csak a jót nem adják könnyen, és előbb-utóbb beérik azért a kemény munka gyümölcse.
Mindenesetre most szusszanok egyet, és megpróbálom kitalálni, mivel foglaljam le a kreatívabbik felemet az elkövetkezendő egy évben, amíg ténylegesen sikerül végre lépéseket tenni előre.
Az utóbbi időben számos alkalommal kaptam magam azon,hogy a szabad akarat és úgy egyáltalán a szabadság eszményén mélázom. És mivel holnap lesz a nyelvvizsgám, leküzdhetetlen vágy támadt bennem, hogy a délutánt nyelvtan gyakorlás helyett inkább Milan Kunderával töltsem.
Minden bizonnyal a saját életem párhuzamos vonásai is közrejátszanak abban, hogy a szívem majd kifacsarodik a mellkasomból épp. Megeshet, hogy még mindig szerencsésebb állapot ez, mintha a szorongás és a rettegés fojtogatna.
Ha ennyi év alatt nem sikerült megtanulnom eléggé finnül, akkor talán nem a mai éjjel folyamán fog megtörténni. Úgyhogy kár is ezen rágódni már.
Annyi mindent tudnék és akarnék most írni, hogy talán az a legjobb, ha megtartom a gondolataimat magamnak. Egyelőre legalábbis. Egy kicsit befelé figyelni.
Aztán rövidesen úgyis kiderül, hogy mi is a helyzet ezzel a szabad akarat illetve eleve elrendelés kérdéskörrel. Megválaszolódik, hogy vajon tudom-e befolyásolni a dolgok folyását vagy elszenvedője vagyok-e csak az életemnek.
Csak én bírok versemnek hőse lenni.
We all know those magical first dates. Butterflies in the stomach, sparkles in the air, stealing moments of eye contact and at the moment right after that just staring your own shoes. Sweaty palm, maybe even shaky hands. Nervously fidgeting with a button on a shirt or a mop of hair.
Playing with a lighter or running your fingers around on the brim of the glass, sip after sip, drinking more than usual, just to do something with your hands.
The beauty of the first dates is that you can never know how it will go. As if that person sitting there with you might be your future spouse. Bigger the chance actually that it will be a one night stand or perhaps a longer or shorter affair. And of course, as this happens in most of the cases, there just won't be a second date. And those are the perfect first dates which will be always remembered, as what they were, perfect first dates. Those memories will never be bittered by heartbreaking breakups, the frustration of jealousy and nasty arguments.
I remember this guy. He was a physics researcher. He was smart and funny and happened to be also a punk. He had a geeky haircut and those round, Harry Potter-like glasses. He was wearing shorts, sneakers and a t-shirt with some kind of a superhero pattern on it.
The date actually went pretty well. After taking me to a small anarchist second-hand book store in downtown we had some beer at a local underground bar. We listened to some rough music, shared some embarrassing, ridiculous stories from our teen years, contemplated about philosophy and theoretical physics, and god knows what else, the rest fades away. We just talked and talked until they threw us out from there. There was not too much of physical attraction in the air, that is indeed true, but not in the sense of a strong no-no, more likely just a slight meh, maybe-ish, let's see after two more beers kind of vibe.
I was jolting on the night bus on the way home already, when he sent me a sweet message, that he would love to be my friend. But he doesn't mind that either if we get married and have a bunch of dogs.
Well, we did not. I have never seen him again. If I can recall correctly he got together with his ex, or something like that. It doesn't even matter actually. It would not have worked out anyways.
But if I think about that date, I get the same intriguing sensation, what I have felt that night. And the best thing about us never arranging a second meeting is that we have the pleasure of remembering how nice time we spent together, without taking the chance to ruin this memory.
most tudatosult bennem, hogy immaron 7 esztendos a blogom.
(es nincs magyar ekezet a finn billentyuzeten, meglepoen)
Szóval volt ez a nemzetközi nőnap, ugye. Nekem meg van egy munkahelyem, ahol egyedül képviselem az ünneplendők körét. Történt az, egy a nemi egyenlőtlenségek elleni harcban éllovag északi országban, egy kultúrálisan gazdag közegben, ahol ázsiai, fekete, fehér, de még szivárványszínű is van, egyetlen kolléga kívánt nekem a feni ürügyén szép napot. Aki mellesleg arab.
Értsd,ahogy akarod.
Amikor adódik egy teljesen üres, szabad este, amikor se szocializálódni nem kell,sem korán kelni másnap, és hirtelen nem hogy egy, de két szöveg is elkezdi narrálni magát a fejedben, te meg hirtelen azt sem tudod, hova kapj, papírért vagy a laptopért, végül utóbbi mellett döntve ráveted magad a gépre, es miután az amúgy sajnos már hetek óta működésképtelen word után végigpróbálod a fellelhető összes szövegszerkesztőt, és végül rájössz, hogy a laptop billentyűzete lehet beszarva, mert konkrétan SEMMIT sem tudsz leírni, semmilyen felületen, semmit, sehol, akkor azért elgondolkozik az ember lánya, hogy vajon az unizervum direkt azt akarja, hogy én ne írjak inkább egyáltalán semmitse? Vagy csak szopat az élet ezzel is?
legszívesebben elsírnám magam kínomban, ehelyett most inkább bepötyögöm ezt az öt sort a telefonomról, csak hogy megmaradjon örök emlékül ez az eset, tudjam mire/kire fogni a soha el nem készülő szövegeim meg nem jelenését.
Nem olyan nagyon régen történt, amikor azt igértem magamnak,hogy soha többet nem hozom magam abba helyzetbe, hogy az agyamnak nehezére essen helyes döntest hozni a szívemmel ellenében. Legutóbb szerencsere volt mellettem valaki fogni a kezem,átsegíteni a legnehezebb órákon, napokon, hogy igenis az a helyes,amit a fejed mond,es nem az,amit a szíved. Hisztérikus sírógörcsök,melankolikus csendek,megfeszült üvöltések, de lassan túljutottam a dolgon,és visszakaptam a józan eszem, a gondolataim feletti uralmam, a saját való énemet.
És most újra azt kezdem érezni,hogy sikamlós a talaj a talpam alatt, amiért nem tudok észszerűen gondolkozni,ha róla van szó. Csak remélhetem,hogy ő tényleg az az ember,akinek látom,akinek hinni szeretném, mert bizonyosságom nem lehet. Az eddig együtt töltött csodás napok es esték már nem kizárólag kellemes, jól sikerült randevúk, itt már többről van szó. Ebben már benne vagyok én, a szívem és a lelkem,fegyvertelenné téve magam a saját érzelmeimmel szemben. Kitéve magam annak a fájdalomnak és szenvedésnek,amit megigértem a bennem rejlő ripityára tört,megtiport, elgyötört szívnek,hogy soha többet. És most mégis itt vagyok. És rettegek. Nem tudom eldönteni,melyik az ijesztőbb, elképzelni a jövőt vele vagy nélküle.
Georgina was standing in front of the fridge with a growling stomach, searching something to munch on. She was indifferently going through on the packages, browsing between the blue cheese, chicken wings and prawns and wondering when did she buy all these products.
With a slight disappointment, she turned to the kitchen cabinets hoping maybe there she can find something more tempting. Opening the door cans of cassoulet were lining up. Plenty of them put on top of each other. She could not recall where were those cans from. Opening one cabinet after another she was completely appalled when realized that the same cassoulet cans were everywhere in endless rows. Different brands and sizes, but all of them were this heavy, greasy combination of bean stew and pork. The last time she had anything like that was back then when... She did not even remember when was the last time. It has been at least a decade since...What?
She stepped back to the fridge, opened it again and tried to find something which would at least catch her eyes. From shelf to shelf she
She wanted to shout for help, but she was not even sure anymore if she had a flatmate. She curled herself up, hugging her stomach, trying to hold down the more and more aggressive growling sounds shooting out from her body. She could not tell, how long she was lying on the cold floor, hours or maybe even days. It felt like one eternal second.
She did not feel hungry anymore, this was something else, something evil slowly eating her up from the inside bite after bite, piece after piece. There was nothing else to feel anymore but the void spreading inside her. There was nothing else anymore. Slowly she acquiesced with the fact that she is going to die. The darkness gently suffused everything around her.
When she opened her eyes, she was standing in front of the fridge with a growling stomach.
Vannak azok a napok,amikor csak simán szar kedved van. Különösebb ok nélkül, egyszerűen csak bal lábbal kelsz fel. Még ha a világ legszebb mosolyú férfija mellől is,de valahogy mégsem úgy, ahogy kéne,és ettől az egész nap indokolatlanul nyomott lesz. Mit is lehet ilyenkor tenni?
Először is a lehető legkevesebbet beszélni, mert úgyis csak panaszkodni tudnál és/vagy a körülötted lévőket megbántani. Amennyiben lehetőség van rá, persze egyáltalán nem szocializálódni a legjobb döntés ilyenkor, mert nem csak megbántani, de megsértődni is kiválóan lehet ebben a lelki állapotban. Félszavakra, félreérthető vagy éppen csak félreérteni akart gesztusokra, tulajdonképpen bármire. Igazából, ha ilyen reggelre ébredünk, a legeslegjobb, amit tehetünk, bezárkózni, fejre húzni a takarót, és fal felé fordulva sírni/duzzogni/párnába ordítani lenne, vérmérséklettől függően szabadon választhatóan. Erre azonban általában esély sincs, a társadalom és a kötelességek várnak. Életünk legjavát adó szociális hálónk ilyenkor gyötrelmes köteléknek tűnik.
Muszáj tehát valami működőképes tervvel előállni, amivel elviselhetővé lehet tenni a efféle napokat önmagunk és környezetünk számára. Kénytelenek vagyunk orrunk alatt elmormogott kurvaanyádokkal megpróbálni túlélni a napot, a lehető legcsekélyebb maradandó kárt okozva kapcsolatainkban. Erőltetett mosoly,ne szólj hozzám, kérlek, szar kedvem van figyelmeztetések és önreflexió. Tudatában lenni önmagunk házsártosságának önmagában félig megoldja a helyzetet, már csak némi önkontroll szükségeltetik, hogy ne másokra projektáljuk a bennünk lévő feszültséget. És persze gigászi türelem,mellyel kivárjuk a nap végét. Amikor aztán végre hazaérve, cipőt a lábról lerúgva, a zuhany alatt a forró gőzbe sóhajthatjuk lelkünk minden gondját-búját. Ami adott esetben lehet éppen csak egy kényelmetlen matrac, egy rossz alvásfázisban megszólaló ébresztő, elmaradt orgazmus vagy egy soha el nem jövő,folyton várt előléptetés. Puha pizsamába bújva egy ízletes whisky elkortyolása is enyhülést nyújthat viharverte idegeinknek. De csak óvatosan, nehogy a túlzásba vigyük az önengesztelést. A másnapos fejfájás és gyomorbántalmak is igen jó előidézői a fent taglalt lelki tünetegyüttesnek, és akkor kezdődik minden elölről.
Úgyhogy én most lefekszem. Whiskey nélkül.
Karácsonyi fényekben úsznak Budapest utcái, szánkók, csengettyűk, angyal kürtök hirdetik a meghitt ünnepek közelgését. Az emberek ajkairól azonban a csinglingling száncsengő helyett az orbántakarodj zeng. Meg hogy szabad médiát. És hogy nem leszünk rabszolgák. Szívmelengető, nemde?
Én nagyon szeretem a decemberi ünnepi időszakot. Melegséggel telik meg a szívem, hálát adok, amiért a tőlem kilométer százakra élő szeretteimet újra megölelhetem. Most azonban valahogy nincs hangulatom. Nem érzem a szeretetet és a megbocsátást a levegőben. Ökölbe szorult kezek, összerándult arcok és torokba szakadt kiáltások mindenfelé, az éveken keresztül elfojtott, tehetetlen düh kitörni készül a tanult beletörődés kőkemény páncélja alól.
Az elmúlt évek során annyiszor volt már ilyen, de annyiszor, hogy a még a leglelkesebb forradalmárok is lassan már csak legyintenek, hogy persze, kimegyünk, ott leszünk, tüntetünk, de úgyse lesz semmi. 2006-ban egy elkúrtukért és egy kurva országért lángba borult a fél város. Azóta pedig a szüntelen, következményektől mentes, gátlástalan megtiprása a jognak, erkölcsnek és demokráciának,és mindezek tetejében a cinikus pofánröhögés láttán a társadalom ingerküszöbe annyira kitolódott, hogy lassan már hányinger nélkül gurgulázza a torkán akadt, bűzölgő, rothadó ner galacsint, amit se kiköpni, sem lenyelni nem tud immáron több kormányzati cikluson keresztül.
Ez az egész már rég nem pártállásról vagy szimpatizálásról szól. Itt már nem az a kérdés, hogy ki jobbber és ki libsi, zöld vagy akármilyenes is. Nem is a migránsokról vagy a komcsikról,rabszolgatörvényről és Soros-tervről van szó.
Egészen egyszerűen arról, hogy 2018-ban, Európában vagyunk, nem egy Orwell regényben. Nincs olyan érv vagy értékrend, ami elfogadhatóvá vagy indokolttá tehetné az elmúlt napok - de túlzás nélkül állíthatjuk, hogy évek - történteit. Nincs az a szolgalelkű, Stockholm szindrómás, neurotikus társadalom, ami ezt képes elviselni, még a magyar sem.
Én csak azon tűnődöm, hogy meddig még? Meddig fog ez még tartani? Meddig tart kivéreztetni ezt a papírlábakon álló óriást, a disznófejű nagyurat? Meddig bírja még vajon ezt egy ország, mikor szabadulnak el az indulatok annyira, hogy állatokként rontanak rá megnyomorítóikra és marcangolják szét őket puszta kézzel, fogakkal?
when life gives you lemons
Some of you might have wondering, what has happened to us, where have we disappeared recently. When we started ThePassionova, we had great dreams and even greater hopes and expectations, what are we planning to do, where are we planning to be lets say in a year. The first year went well, we were just about there, what we have imagined. And than life has happened. I moved to another city, had a new job, and there were also quite big changes in the De Le Vega family.
We had to rearrange our priorities and set new goals to reach, and unfortunately we could not keep up with the hard work with ThePassionova. At first it wasnt a considerate step, it just happened, but after all it got harder and harder to return and continue as if nothing has happened. It is really painful and awkward to write thiese lines, because most probably non of you really - i mean really - missed our content. It was us, who failed our own dreams.
Why I still want to share thiese thoughts, fears and doubts with you guys? I just want to set an example for myself, that there is no such thing, being too late to start all over again. Just because of a hard period, a moment of setback, it is not necessary to acquiesce to failure. There is always a way to stand up and continue. Might be hard? Yes. Might be challenging? Definitely. But does it worth? Sure.
Not because of any blog, publicity or success. Purely just because of believing in yourself, and not giving up on your dreams.
Also, if there is at least one of you out there, who is struggling with some hardship, being afraid of others judgements, and can get even a small amount of empowering from thiese words, it has already worth to write them down.
I thank you all for receiving my words welcoming and warm hearted, it means everything to me, to us.
nincs egy hete, hogy visszatértem Finnországba egy villámlátogatást követően. Olyan röpke volt, hogy fel sem tűnt igazán, hogy otthon jártam.
újra ki kell emelnem a magyar nyelv szépségét, és az otthon-itthon szavak jelentésbeni elkülönbözőségét, hiszen számomra e két szó nem ugyanazt a helyet jelenti, és hogy melyik melyik, az sem állandó, mindig épp az adott pillanatbeli térbeni elhelyezkedésem határozza meg. nagyon kacifántosra sikeredett ez, de azért remélem, érthető.
szóval otthon jártam. a reptérről egyenest házibuliba,vasárnap fiús bebaszás, hétfőn lányos bebaszás, kedden másnapos lődörgés, majd orvostól orvosig, és vissza a reptérre. Néha olyan érzésem van, mintha a Terminál című film lenne az életem.
Különös élmény volt volt ez most. Több szempontból is. Fontos embereket látni és ölelni újra, szeretni és máshogy szeretni.
És hát az én Budapestem. Az én hőn szeretett Budapestem mintha megváltozott volna. Kicsit nagyobbnak, hangosabbnak, büdösebbnek, ridegebbnek tűnt, mint annak idején. Még tavalyhoz képest is, pedig már tavaly is elég idegen voltam egykori bölcsőmben. De most kifejezetten vendég voltam, kívülálló. Messziről jött ember, furcsa szavakkal szájában, egy távoli ország billogával a homlokán.
Hazaérve gyengéden pislogó fények és kutyaszag fogadott. Melegen ölelt mellére az új életem, oltalmazón. Hogy itt bizony jó helyen vagy és biztonságban.
Megérkeztem.
amikor otthon, a saját laptopodba is a munkahelyi belépési kódot gépeled be, az biztos jele annak, hogy a munka a magánéleted rovására megy.
amikor találkozol valakivel, aki nem elvesz az energiáidból, hanem még ad is, na az már valami!
hétfő este van, ami a jelenlegi életkörülményeim között persze semmi jelentőséggel nem bír. klasszikus értelemben véve vasárnap lenne, amolyan munkahét előtti utolsó szabad este.
a vasárnap este a legnyomasztóbb az egész hétből, amikor is az ember akarva akaratlanul elgondolkozik, hogy hogy is lesz holnap, mint is lesz, tárgyalás, meeting, fontos telefon, a postára kell-e menni vagy a fogorvosi rendelőbe. amolyan kisebb számvetés. legyek akármennyire is elégedett az engem éppen körülvevő, megadatott körülményekkel, a vasárnap este mindig az ördögé. ha épp nincs semmi nyomasztó, aggasztó vagy bosszantó apróság, akkor marad a klasszikus önmarcangolás, hogy ejjnye, lassan egy újabb évnek vége, és ment-e a világ előrébb. lett-e újabb diplomám, megkaptam-e már az áhított pozíciót, és miért nem, mennyiben volt az az én hibám, és mit tehetnék ellene.
a felnőtté válásban a legkegyetlenebb az, hogy az ember kénytelen szembenézni a saját felelősségével, a tetteinek következményével. sajnos már többé nem lehet arra fogni, hogy a másik kezdte. vagy hogy nekem senki sem szólt, hogy ez így van. nem lehet a paplan alá bújni, sírni, és megkérni anyut, hogy írjon egy igazolást arra a napra az ofőnek.
szóval itt van ez a vasárnap hétfő este, és azon mélázom, hogy mit szeretnék tanulni. vagy kéne-e egyáltalán. hogy vajon visszaírnak-e azon helyek akármelyikéről, ahová jelentkeztem az utóbbi időben. hogy ez a poszt nincs meg 300 szó. hogy holnap 3.45-kor kelek, és cseppet sem vagyok álmos.
hello szorongás, my old friend.
de amúgy jól vagyok. tényleg.
már megint nagyon nehezen jönnek hozzám a szavak. A mindennapjaim során már szinte alig használom az anyanyelvem, és teljesen elsorvadnak a kompetenciáim, úgy érzem. Talán fontolóra kéne venni az angolul írást újfent.
Na de igazából amiért most nekiveselkedtem, az nem is a nyelv dilemmája - az csak idetolakodott -, hanem sokkal inkább az időé.
Sokáig úgy éreztem, hogy Dalí rólam mintázta Az elfolyó időt, de ha nem is így történt, legalábbis én vettem példát a képről. Csordogáló órák, tét nélkül elmúló, végtelennek tűnő percek lassú egymásutánja az élet.
Most pedig, amikor végre van ötletem, konkrét elképzelésem, hogy mit és merre, azzal kell szembenéznem, hogy időből nincs elég. Hogy már egy órája aludnom kéne most is.
Olyan sosincs, hogy valami könnyű. Vagy ha mégis, akkor az elviselhetetlen.
újraolvasni a saját régi szövegeimet valamiért mindig adott egy kis löketet, egy kis motivációt. Nem is tudom, talán mert elidegenedve tőlük már én magam is képes vagyok meglátni bennük az esetleges szépséget, formaiságot, képiséget. szóval a minap egy ablakon keresztül leselkedtem, hogy ki venne magához egy magányosan kóborló Ulyssest. meg egy hasonszőrű engem esetleg, ha netán úgy alakul. talán.
aztán kaptam egy értesítőt, hogy lejárt az egy éves előfizetésem a képszerkesztő programra, amit finoman szólva sem használtam egy évig. elszégyelltem a büdös pofámat. ha maradt még akárcsak egy szikrányi is abból, amit elveszettnek gondolok, gondoltam, akkor épp itt az ideje feltüzelni, mielőtt végleg kihuny. nem akarok belefulladni az örök mi lett volna ha tengerébe. ideje végre az itt és most hátán lovagolni.
300 szó. egyelőre ennyit kéne csak kipréselnem magamból, amolyan ujjgyakorlat gyanánt, beolajozni és működésre bírni a régi berozsdállt gépezetet. ezt a tippet kaptam, ez egészen teljesíthetőnek tűnik. legalábbis barátságosabb verzió annál, amit az egyetemi tanárom mondott a regényírásról. miszerint ahhoz, hogy az ember világregényt írjon, előbb meg kell írni öt-tíz rosszat. így, ha jól számolom, olyan 70 éves koromra össze is jöhet ez a dolog, ha elég szaporán kanyarítom a mondatokat.
na de a lényeg a lényeg, most jó.
tizenéves kamasz voltam, a kőbe vésett alapigazságokat is megkérdőjelező és semmibe vevő, amolyan, a legrosszabb fajtából való lázadó hülyegyerek, amikor a nővéremtől először hallottam a Maslow-i piramisról. természetesen akkor arra is azt mondtam, hogy hülyeség. Szent meggyőződésem volt, hogy márpedig az ember boldogságához az kell, hogy önazonos legyen, legyenek barátai és az elvei, meggyőződési szerint éljen. A többi csak maszlag. Hiszen a fornettisek hajnalban odaadják az előző napról megmaradt pogácsákat, a gyrosos a pitatetőket, vannak éjjel-nappali kocsmák, ahol az ember egy fröccsöt kifizetve órákat is héderelhet-szunyókálhat, a bkv ingyen van, és mindig akad egy kanapé, ahol az ember meghúzza magát. A lényeg a fejben és a lélekben történik, a többi csak komformizmus, körítés.
Sokat töprengek ezen mostanában, megpróbálom újragondolni saját magamat.
Ezeket a sorokat a kétszobás, skandináv minimalizmus szerint berendezett lakásomban írom a finn fővárosban, sony vaio laptopon, adidas melegítőben, ergonomikus crocs papucsban, forró teát szürcsölök a limitált szériás iittala bögrémből, hp hangfalakon soft jazzt hallgatva azon tűnődöm, hogy mindenezen anyagi javak milyen módon aránylanak a boldogságom meg- vagy nem létéhez.
Valamikor 3 éve fordítottam meg a saját belső piramisomat, amikor beköltöztem életem első önálló lakásába. Akkoriban, amikor elhatároztam, hogy többé nem veszek szar, félévente belassuló ócska androidos telefonokat, hanem kizárólag almásat. Amikor végighánytam egy teljes napot az olcsó csapolt sörtől, és megfogadtam, hogy innentől csak üvegeset/dobozosat iszom (ehhez amúgy a finn alkohol árak mellett nem tudom tartani magam:D). Letettem a cigit, salátára és brokkolira cseréltem az aluljárós pizzaszeletet, futócipőre az acélbetétest.
Ahogy a Maslow-i piramis alsó fokait megépítettem (természetesen nem tudatos elhatározás volt ez, csak úgy történt magától, magamtól), úgy vesztettem el a saját, néhai értékrendem piramisának alapjául szolgáló köveket. Az örökké tartónak hitt barátságokat, az emberi jóságba és a szeretet mindent legyőző erejébe vetett hitemet. Annak illúzióját, hogy különleges vagyok, egyedi és megismételhetetlen. Hogy tehetséges.
Tudtában lenni önnön kisszerűségemnek a legkiábrándítóbb érzés, amit valaha éreztem.
Ami a régi saját piramisom alja volt, az az új piramisom teteje, és fordítva. És most itt vagyok 31 évesen, úgymond egzisztenciálisan stabil, önálló és önellátó, felelősségteljes felnőtt nő, és azon merengek, mit és hogyan kéne tennem ahhoz, hogy el/visszajussak a régi értékrendem fundamentumaihoz/a Maslow-i tetejére.
Írjak regényt? Írjak a fióknak? Tanuljak tovább? Legyek tanár? Tanuljak valami hasznosat és keressek még több pénzt, hogy aztán még menőbb cuccok birtokában töprengjek ugyanezen? Keressek valami faszit, akihez hozzámegyek feleségül és annyi? Basszak az egészre és csapassam a rákendrollt?
A következő szülinapom a határidő a kérdések megválaszolására.