nehezen tudnám időponthoz kötni, hogy mikor kezdődött ez a kettősség a lelkemben, életemben.
9 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, elköltöztünk és emiatt új városba, új iskolába kerültem. Túlságosan magától értetődő volt a helyzet, mely szerint kiközösített gyerek lettem nagyon hamar, vagyis inkább be sem közösített, talán helyesebb megfogalmazás. Voltak jobb és rosszabb évek, lett néhány kis pajtásom, de valahogy az abban az iskolában töltött 5 évemet végig körüllengte az attól való rettegés, hogy mikor aláznak meg, csinálnak viccet belőlem mindenki előtt, mikor csap le rám a menő lányok csoportja, mikor leszek én a soros a nevetség tárgyaként. Korán érő típus voltam, hamar melleim nőttek, és innentől kezdve hirtelen lettek fiú pajtásaim is - ezt inkább így, a mai eszemmel inkább nem is kommentálnám. Akkor, senki földjének egyedüli lakójaként hálás voltam a társaságukért. Ezek a fiúk történetesen tankcsapdás fiúk voltak. Talán valahol itt kezdődött...
Aztán felvettek Budapest egyik legmenőbb gimijébe, és én eldöntöttem, hogy nem leszek az a bizonyos nyomi lány az osztályban. Rajtam biz senki nem fog nevetni, és tettem is érte. Ez nagyjából egybeesik azzal az időszakkal, amikor pank lettem, elkezdtem keményen inni, társaságba járni, és nem számkivetettnek lenni. Ez persze meglátszódott az öltözködésemen, külsőmön is. Már senki sem nevetett rajtam. Inkább tartottak tőlem. És ez pontosan az a hatás volt, amit szerettem volna. Nem is csoda, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre húzott magába ez a szubkultúra. Ebből, - a diverzitást amúgy elfogadó és támogató - gimiből persze nekem sikerült kirúgatnom magam, kicsit túltoltam a dolgokat, na. És a suli, ahova ezután kerültem, egy őskommmunista, elnyomó, hierarchikus léleknyomorító intézmény volt, ahová persze én ugyanúgy tarajjal, szakadt gatyában és acélbetétesben jártam, és hát ez sok szemet is szúrt. Bukdácsoltam, fél életemet az igazgatói irodában töltöttem és jobban tartottak tőlem, mint valaha. És egyfelől gyűlöltem és megvetettem őket ezért, másfelől kéjes örömmel fürödtem a megrökönyödésükben. 17 éves voltam, amikor egyszer csak szöget ütött a gondolat a fejembe, hogy nem feltétlenül akarok tróger lenni életem végéig, és elhatároztam, hogy egyetemre megyek. Még a saját családom is kétkedve, hitetlenkedve fogadta legújabb célkitűzésemet. Külön órákra jártam, nyelvvizsgát szereztem és olvasni kezdtem. Egyszínűre festettem a hajam és kivettem a piercingjeimet. Az anyám meglepődött, amikor érettségit szereztem. Aztán néhány hónappal később együtt sírtunk, amikor felvettek magyar szakra.
Éreztem, hogy ez egy új lehetőség az élettől, talán az utolsó. És én éltem is vele. Színjeles tanuló lettem, és bár a piálással továbbra sem hagytam fel, mocsárpank bulik helyett már quimbyre és kispálra jártam, meg felolvasásokra, egzisztencialista filozófiáról beszélgettünk hajnalig. Ingben jártam még bulizni is, a táskámban mindig volt legalább 2-3 könyv. Senki sem nevetett rajtam többé, azt mondták, tehetséges meg okos vagyok, meg hogy sokra viszem még, és én ilyesféle álmokra cseréltem a pánkoskodást.
Működött. Az életem egészen egyenesbe jött, diplomát szereztem, már hivatalosan is értem valamit. Aztán amikor az álmaim két nap alatt összedőltek, és mégsem vittem se sokra, se kevésre, mint a csiga a házába, én a mocskos kiskocsmákba húzódtam vissza, megalázottságomban menedéket és oltalmat kapva a rég elhagyott közegemtől. Olcsó sörök, koncertek, reggelig tartó vedelések, átbulizott hétvégék, pina, szatan, káosz. Ez körülbelül az az időszak volt, amikor ezt a blogot elkezdtem írni. 2012, bizton állíthatom, a sátán éve volt.
Aztán megint eltelt néhány év így. Borgőzösen, minden mindegy rákendroll. Norka írta ezt egyszer rólam, és bár már évek óta nem beszélünk egymással, e sorokat nagyon szeretem tőle. "tökéletesen keveredik benned a tudós irodalmár, az értelmiségi, aki a világ mocska felett áll és a retekpánk, aki egyszerre két szívószállal szívja magába e mocskot egy literes korsóból." Valahogy így, na.
Aztán valami megint kattant az agyamban, és kiköltöztem Finnországba. És valahogy kikopott az életemből a vedelés. Persze, Budapesten nyilván azonnal beindulnak a régi beidegződések, olyankor mindig előtör belőlem a káoszkapitány. De nagy általánosságban elmondhatom, hogy visszaodataláltam egy olyan ösvényre, ahol már szívesebben építem, mint pusztítom önmagam. Futni járok kocsma helyett, évek óta nem dohányzom, nyugati aluljárós dzsuvaburger helyett salátát eszem és növényi tejet iszom. Mindennap azonos időben kelek és fekszem, felelősséget vállalok a kutyámért, és még egy növényem is van!
És akkor egyszer csak hajnal 6-kor üzenetet kapok attól az embertől, akinek valamiért ismeretségünk korai szakaszától nyitott könyv vagyok, talán azért, mert sámán, talán azért, mert oly sok dologban ugyanolyanok vagyunk. Azt írta, "Amúgy valahol ráéreztem, hogy most önmarcangolás van és nem tudod szétválasztani a jelenlegi helyzetedet a múltaddal...Én szeretném, hogy ne legyenek rémálmaid se miattunk,mint múlt és BpRnR, se a mostani életed miatt"
Ébredés óta ezeken a sorokon gondolkozom. Hogy mi is az a múlt? Melyik része? A pank? Vagy a magas kultúra? Melyik volt előbb? Melyik volt az igazi?
Miért ez a folytonos kilengés, ingázás a mocsár és a normál élet között? Miért van az, hogy mindkettőt imádom, és mégis, amikor az egyik van, a másikba vágyom vissza. Miért nem tudok szabadulni egyiktől sem, és akarom mindkettőt?
Hogy lehetséges ugyanannyira szeretni a vízcsobogás hangját a tóparton, a fák susogását, a madarak énekét és a fehér éjszakákat, mint a gyorszeneéshalál mocsárpankot? Hogy lehet egyszerre teljes szívből szeretni az összes, kisiklott életű alkoholista pajtást és közben szépen lassan épülgetni, építgetni egy kényelmes, skandináv dizájn szerint berendezett, hófehér minimalista életet? Hogy lehetne lehetséges elhagyni bármelyiket is a kettő közül, amikor mindkettő én vagyok? Mindkettő hozzám tartozik, mindkettő én vagyok. És szétfeszít ez a kettősség. Képtelen vagyok megalkudni és elengedni egyik részét sem. Folyton azt érzem, hogy valami hiányzik, folyton máshova húz a szívem, a "sehol se jó, de főleg itt "nem már nem Magyarországról szól, hanem a mindenkori itt és mostról.
Az agyam, az eszem természetesen az élet felé húz, a tökéletesedés felé, egy esetleges boldogabb lét keresni vágyása felé, de a szívem még mindig képtelen elszakadni az identitásom lényegi részét képező mocsártól. És úgy tűnik, ez a kérdés újra és újra előjön, ezt a döntést újra és újra meg kell hoznom, és újra és újra meg kell szenvednem, meg kell hasonulnom.
