Szomorú vagyok. Na nem mintha csodát vártam volna. Sejtettem én, hogy narancsszínű lesz a hajnali ég április 9-én Budapest felett, de ezt azért nem hittem volna. Hetek óta mást sem hallottam,láttam a barátaimtól, a médiából, hogy a helyzet megérett a változásra, az emberek megelégelték a félelemkultuszra épített, eu-szkeptikus, Putyin seggét nyaló korrupt ámokfutást. Tisztában vagyok vele,hogy a kétmillió nyugdíjas, egymillió alkoholista, és az arcpirítóan sok analfabéta, iskolázatlan embertömegek országában vannak bizonyos beidegződések, amiken a kommunizmus után még 20 évvel sem lehet csak úgy túllépni. Talán ehhez egy teljes generációnak ki kell halnia. Talán az sem fog segíteni. Talán az egész a romlásba dőlt már rég, és tényleg nincs mit tenni.
A jelenlegi közvélemény szerint persze én csak egy hazaáruló, sorosbérenc migráncs vagyok, szívet cserélt, hálátlan kutya. És bár a szavazati jogomat meg nem vették el, jelzésértékűnek érzem azt, hogy 350 kilométerre van a legközelebb eső szavazó körzet...
Amikor 3 éve eljöttem Magyarországról, kalandozni akartam, világot látni és nyelvet tanulni. Nem elhagyni a hazámat. Feltett szándékomban állt 1-2 év után hazavinni a tudást és tapasztalatot, amit külföldön szereztem. A bőrömre tetovált sor a Szózatból megbillogozott és örökké emlékeztetni fog a magyar nyelv iránti forró szerelmemre, a szülőföldemre, édesanyámra, a barátaimra, és arra a boldog-szomorú 28 évre, amit ez a föld adott nekem.
Most mégis az érzem, hogy engem is elárult a hazám. Az a 75%, aki a félelemre és a gyűlöletre szavazott, akik kerítést akarnak, akik atomot akarnak és új Moszkva teret. Ez a 2/3 nem csak a saját jövőjéről döntött. Amellett,hogy a saját gyermekeiket adósítják és kötelezik el a kelet felé, kiiratkoznak az európai értékrend érvényessége alól. És ezzel együtt az én jövőmet is eldöntötték. Hogy már nem megyek haza többé. Hogy már nincs hova “haza”menni. Ez az ország már nem az,ami egykor az én bölcsőm volt, és ami valaha a szemfödőm tudna lenni. És ez mélységesen elszomorít.