néha egy-egy olyan szó olyan nehezen nyomja a lelket,hogy kimondhatatlannak tűnik, lehetetlen feloldhatatlanságnak. aztán amikor valahogy mégiscsak kimondásra kerül, mint egy szikla,úgy gördül le e nyelvről, és lavinaként görget magával mindent, tarol le maga előtt bármit, ami az útjába kerül, és hát nincs visszaút. ez az egy aprócska szó sokszor egészen a nyelvem hegyéig kúszott, máskor csak a torkomban fojtogatott, de végig ott volt, kikívánkozott és persze kurvára fájt.

bizonyára az új életkörülmények, új ismeretségek és barátságfélék könnyítettek a lelkemen, már nem akartam mindenképp kiadni magamból a bevallhatatlant. hosszú ideje először saját magam építésével foglalkozom, és ez most mindennél fontosabbá vált. és aztán akkor, amikor már nem feszít, nem kívánkozik ki naponta háromszor, egyszer csak, mintha a legtermészetesebb és legkönnyedebb dolog lenne a világon, kibukik, hogy szeretlek.

és semmi sem történik.

nincs égzengés, nincs szikla, sem lavina. semmi sincs.

hangtalan elcsordogáló elmúlás van.