Édesanyám mindig arra bíztat, hogy rajzoljam le az utat, amit az elmúlt pár évben bejártam. A kiégett, hivatali munkáját elhagyó közszolgából lett kalandor, aki aztán kőkemény fizikai munkák után a munkanélküli hivatal folyosóján találta magát. Iskolapad és szar melók után még több iskolapad és szar meló. Ezután jött ugye a reptér, úgy tűnt, végre sikerült igazán megvetni a lábam Finnország gránitos talaján.

A minap láttam egy angliai magyarokról szóló riportot, ahol egy pszichológus arról beszélt, hogy a kivándorlók kb 4-5 év alatt jutnak el az új országukban ugyanarra a társadalmi szintre, mint ahol annak előtte, otthon voltak.

Idén negyedik éve élek itt, egészen pontosan holnapután lesz 4 éve, hogy regisztráltam a népességnyilvántartó hivatalnál. A jelenlegi munkahelyemen ugyanaz a munkaköröm, mint amit 2011-ben, friss diplomásként csináltam. 8 év alatt idáig sikerült jutnom. Tekinthetném kudarcnak is, de inkább úgy gondolok erre, mint a saját választásaim, döntéseim eredménye. Legalább azt és úgy csináltam, amit én akartam, és nem azt, amit mások jónak tartottak.

Ezen az esős reggelen most azonban mégis azon gondolkozom, hogy mi a helyzet azzal a bizonyos “job satisfaction” dologgal. Sok mindent láttam már, sok helyen dolgoztam az állatorvosi rendelőtől a pályázatíró cégen keresztül, az állami szervezeten át építkezésig, de úgy igazán egyikben sem leltem örömömet. És ha nem lenne előttem élő példaként a szőke hercegem, el sem hinném, hogy ez lehetséges, hogy bizony elérhető cél az életben, hogy az ember ne csak a megélhetésének kulcsát lássa a munkában, hanem a szellemi kihívás mellett bizony örömforrás is lehet.

Úgyhogy most ez lesz. Megpróbálom kitalálni, hogy milyen munka tenne boldoggá. Aztán majd meglátjuk. Egyelőre ennyi.