újraolvasni a saját régi szövegeimet valamiért mindig adott egy kis löketet, egy kis motivációt. Nem is tudom, talán mert elidegenedve tőlük már én magam is képes vagyok meglátni bennük az esetleges szépséget, formaiságot, képiséget. szóval a minap egy ablakon keresztül leselkedtem, hogy ki venne magához egy magányosan kóborló Ulyssest. meg egy hasonszőrű engem esetleg, ha netán úgy alakul. talán.

aztán kaptam egy értesítőt, hogy lejárt az egy éves előfizetésem a képszerkesztő programra, amit finoman szólva sem használtam egy évig. elszégyelltem a büdös pofámat. ha maradt még akárcsak egy szikrányi is abból, amit elveszettnek gondolok, gondoltam, akkor épp itt az ideje feltüzelni, mielőtt végleg kihuny. nem akarok belefulladni az örök mi lett volna ha tengerébe. ideje végre az itt és most hátán lovagolni.

300 szó. egyelőre ennyit kéne csak kipréselnem magamból, amolyan ujjgyakorlat gyanánt, beolajozni és működésre bírni a régi berozsdállt gépezetet. ezt a tippet kaptam, ez egészen teljesíthetőnek tűnik. legalábbis barátságosabb verzió annál, amit az egyetemi tanárom mondott a regényírásról. miszerint ahhoz, hogy az ember világregényt írjon, előbb meg kell írni öt-tíz rosszat. így, ha jól számolom, olyan 70 éves koromra össze is jöhet ez a dolog, ha elég szaporán kanyarítom a mondatokat.

na de a lényeg a lényeg, most jó.