A nagyvárosi embert néha égető szükségként találja meg a vágy, hogy akkor most innen el. Nem mintha bárhol a világon nem lenne stressz vagy a hétköznapok okozta fásultság, de itt a konstans szürkeség olyan erővel nyomakszik az ember tudatalattijába és még annak is alá, hogy az már ki sem talál az agyvérszegénység dobozából. A buszokon a kínos közelségbe összepaszírozódó testek önkéntelenül, mintegy védekezésből kezdik el árasztani magukból a különféle szagokat. Lábszag, szájszag, izzadt seggszag, hónaljszag. Nyakkendős, felfelé kúszó homlokú, magukat rettentő fontosnak gondoló üzletemberek és elcsigázott csinovnyikok, felszaladt szemú harisnyájukon bosszankodó nők, iskolába tartó cserfes gyerekek, a világ rendjén ki nem igazodó, egymással évődő kamaszlányok és fiúk, a kutyájukat a járdára szarató haladó gondolkozású fiatalok, és az őket megszóló konzervatív polgárok meg nem szűnő zsivaja ez a város. Talán ennyi az egész, talán már csak ez tartja össze.

 

Csorog a hátamon a veríték, tapad a hajam, és húzza a görcs a vádlim, ahogy rohanok át a forró, bűztől gőzölgő városon. Sietve, bele-beleütközve az arctalan tömegbe, át buszról villamosra, hogy a tizennégyhúszast. Kassza, jónapot, egy retúrt, nem, felnőtt (a picsába már milyen öreg vagyok), igen, a huszasra, köszönöm, viszlát. Futás tovább, 13-as peron. A sofőr kelletlenül mérgelődik, amikor az utolsó pillanatokban érkezők újra és újra kinyittatják vele a csomagtartót. Felkecmergek én is, beveszem magam egy ablak melletti ülésre azzal a céltudatossággal, hogy engem innen, Paksig, még az Isten se. Végül felbőg a motor, és lassan elindulunk. Gyerekkorom óta, ha megindul alattam egy jármű, azonnal elalszom. Azzal az andalító gondolattal hunyom le a szemem, hogy amikor kinyitom, már távol leszek szeretett városomtól. Pár percbe sem telik bele, és már alszom is. Vállamról lassan lehuppan a hét terhe, a dunaújvárosi pályaudvar környékén leszáll a buszról, integet is, és puhán gömbölyödik a helyére a hétvége, a pihenés és a kikapcsolódás pelyhes perzsa macskaként.

A paksi állomáson álmosan dörgölöm a szemem,  hétköznap nem sminkelek, nem fog pandamackóvá maszatolódni a képem. Az ablakból már látom is a barátném aggódó tekintetét, ahogy pásztázza a buszt sietve elhagyó arcokat. Én a sor végén kullogok ráérősen, felcsillan a szeme, amint meglát.

Paks békés, nyugodt város. Emlékszem, az első látogatásomkor mennyire meglepett ez az arc. Valamiért a kommunista idők gyárvárosa élt a képzeletemben, kattogó gépek, rozsdás vascsövek, fémhuzalok, és hideg vasszag, mintha csak a Csepel-művek mása lenne, kicsit radioaktívabb kiadásban. Ehhez képest békésen nyaldossák a város szélét a Duna hullámai, és meghittség árad a sövénnyel körbefuttatott kerítések mögül. Szóáradatban mászunk felfelé az Árnyasig, levegőért kapkodva, száraz szájjal hadarunk.
Az a szép a régi barátságokban, hogy nem kell napi szinten találkozni ahhoz, hogy tudd, mi történik a másikkal. Félszavakból érted, mire gondol, és ha fél év eltelltvével is találkoztok újra, az is épp olyan, mintha tegnap láttátok volna egymást utoljára.

 

"Olyanok vagyunk, mint két hajó, amelyek a maguk útját járják, a saját céljukat követve: utunk keresztezheti egymást és meg is ünnepeljük e találkozást, amint ezt valaha tettük-, és akkor a derék hajók nyugodtan pihentek egymás mellett ugyanabban a kikötőben, ugyanazon a napfényben, olyan nyugodtan, mintha már a célnál lennének, mintha egy lett volna céljuk."

 

 

 

 

(csak nem itt, muhahahha :D)