most már aztán elég legyen!

néha, és mostanában egyre gyakrabban van olyan érzésem, hogy legyen az sors, élet, jóisten, vagy a világlélek, de csúfos gúnyt űz belőlem valaki odafönn, és bizonyára a hasát fogja a röhögéstől, miközben én egyik lábamról a másikra ugrálok, és próbálok alkalmazkodni szeszélyes szeleihez.

namost, kezdjük ott, hogy van ez a csudikékszemű, ugyebár, aki szilveszterkor feltörölte kiskocsma padlóját a kis szívemmel, majd ezen nagy nehezen felülemelkedve, beújítottam - az amúgy szintúgy csudikékszemű - oroszt, aki aztán a maradék önbecsülésemet egy laza mozdulattal az út széli pocsolyába vágta, pont egy lyukas, használt kotongumi mellé. persze, törvényszerű, hogy mindennek tetejébe, mintegy cseresznyeként a tejszínhabhoz, újra sorszámot húzzon a csudikékszemű, csak, hogy véletlenül se tudjam csendben sajnálni magam, és nyalogatni a sebeimet. ugyan.

mindennek tetejében, nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, hogy ma beígértek újabb 2 éves szerződést a hivatalban. (nota bene: a júliusban lejáró határozott idejű szerződésem meg - vagy meg nem - hosszabbításához kötöttem, hogy felhúzom-e a nyúlcipőt, vagy sem. eszerint tehát kaptam további 2 évet rettegni azon, hogy most akkor should i stay or should i go, vagyis hogy mennyire vagyok gyáva szar.)

az pedig már tényleg a vicc kategória, hogy sorra kapom a cikk felkéréseket. amikor kezem-lábam összetettem volna egy szaros kis hasábért, bárhol, és a seggemet vertem a földhöz örömömben, ha valaki csak meglengette előttem a mézes madzagot, akkor csak a lófasz jutott tormával, meg szigorú szerkesztők, akik minden szavam ollózták, húzták, vágták. most meg... amikor...

pfff nókomment.