Lépkedek lefele a lépcsőn, a fülembe kiabál valami pank, a szívverésem blastbeat. A mellkasomon mintha egy sziklából szörny ülne, mázsás súlya nehezedik rá, ahogy igyekszem kitartani a ki- es belégzesek hosszúságát, hátha az egyenletes légzés segít lenyugodni. Mintha kergetnének. Remeg a kezem és a lábam, de megyek tovább, lépés lépés után. Ahogy közeledem, egyre csak fokozódik a fojtogató érzés a torkomban,  a szemem alatti kis gödröcskék megtelnek könnyel es már csak a jóisten tartja őket vissza. Nagyot nyelek és probálom a figyelmem visszaterelni a légzéstechnikára. Talán, ha kiírom, jobb lesz. Talán akkor nem lesz hisztérika a főnököm, akkor talán nem leszek obszesszív az átlagosnál épp kissé alacsonyabb bankszámla egyenlegemmel kapcsolatban, akkor talán nem lesz bűntudatom mindazon tennivalók miatt,amikre már nem futja az időmből , de főleg az energiámből a mindennapi poklok miatt. Kilégzés, belégzés, és már megint ott ül a sarkon az a középkorú férfi, és kéreget. Megyek, fuldoklom és remegek, de megyek. Ülhetnék én is ott.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.

A gondolat nem valóság.