A hátát látom csak, ahogy éppen reggelit készít nekem, sürög-forog, és érzem, hogy a szívét is belesüti a teflonra ütött tojásokba. Annyira tökéletes a pillanat, hogy feltámad bennem, hogy beleírjam a jelenetet abba az izzadtságszagú novellába, amin már hetek óta dolgoz-gat-gatok és egy ideje már rá sem néztem. Gondolni persze annál többet gondoltam rá. Bűntudattal és szorongással teli gondolatok voltak ezek mind.

A napsütötte éjszaka leple alatt, párnába suttogott szavak visszhagzanak a fülemben, és hullámokban borít el a rózsaszínű mámor, hogy ő, és hogy ő engem. És a kérdés, hogy én miért nem mondtam rá semmit. Pedig a szívemben a minden van. De a minden túl sok, dagályos és túláradó, és én nem akarom kiengedni a zsilipet. Még akkor sem, ha már - tudom -, réges rég elvesztettem a kontrollt, de az illúzióba, hogy csak én bírok versemnek hőse lenni, még kapaszkodhatok, amíg ki nem mondom, hogy én is téged.