Nem olyan nagyon régen történt, amikor azt igértem magamnak,hogy soha többet nem hozom magam abba helyzetbe, hogy az agyamnak nehezére essen helyes döntest hozni a szívemmel ellenében. Legutóbb szerencsere volt mellettem valaki fogni a kezem,átsegíteni a legnehezebb órákon, napokon, hogy igenis az a helyes,amit a fejed mond,es nem az,amit a szíved. Hisztérikus sírógörcsök,melankolikus csendek,megfeszült üvöltések, de lassan túljutottam a dolgon,és visszakaptam a józan eszem, a gondolataim feletti uralmam, a saját való énemet.

És most újra azt kezdem érezni,hogy sikamlós a talaj a talpam alatt, amiért nem tudok észszerűen gondolkozni,ha róla van szó. Csak remélhetem,hogy ő tényleg az az ember,akinek látom,akinek hinni szeretném, mert bizonyosságom nem lehet. Az eddig együtt töltött csodás napok es esték már nem kizárólag kellemes, jól sikerült randevúk, itt már többről van szó. Ebben már benne vagyok én, a szívem és a lelkem,fegyvertelenné téve magam a saját érzelmeimmel szemben. Kitéve magam annak a fájdalomnak és szenvedésnek,amit megigértem a bennem rejlő ripityára tört,megtiport, elgyötört szívnek,hogy soha többet. És most mégis itt vagyok. És rettegek. Nem tudom eldönteni,melyik az ijesztőbb, elképzelni a jövőt vele vagy nélküle.