Simogattad a karszőrömet. Összefogtál néhány szálat és pödörgetted őket. Azt mondtad, méhecske vagyok. Kedves dolognak tűnt valami, ami addig mindig csak frusztrálóan mássá tett a többi lánytól, akik szőrtelenítették. Sose kedveltem a borostát magamon, sehol, és persze az is része a világnak, hogy a férfi arc időről időre szúr, de valahogy mindig taszított, amikor néhány barátnőmet megérintve borostás volt a karjuk. Egyszer darabig epiláltam a szóban forgó testrészt, amivel aztán az első tél beköszöntével fel is hagytam. Bár borosta nem volt, volt természetellenes pőreség, aztán meg a pimaszul előbukkanó kósza szőrszálak. Persze általában az én világom sem a karszőr körül forog. Egy péntek este a padon ülve megcsillant a nap egy szőke szálon, és te jutottál eszembe róla. Amikor még kedves voltál velem. Amikor még a mostaninál kicsit kevésbé voltam összetörve, és ez a méhecske dolog, a kedvesség, ami ebben a pici gesztusban rejlett, amitől azt éreztem, hogy valakinek úgy vagyok én a legjobb dolog a világon, hogy azért nem kell órák hosszat szépséget hazudni hajjal, sminkkel, szőrtelenítéssel, szóval ez kezdte elhitetni velem, hogy én is lehetek egyszer boldog. Hogy valaki engem is szerethet, még így, szőrösen is.

Azóta már nem vagy az életem. Én pedig egy kicsit más vagyok. Egy kicsit még összetörtebb, egy kicsit még hitetlenebb, valaki, aki összerezzen egy szúnyogra emelt kéztől, valaki, akiben eltört valami, amit talán már soha nem lehet helyrehozni.Valaki, aki soha többé nem akar rád gondolni.