elmondanám néked, ha nem unnád...csak éppen leszarom, hogy unod-e. szóval ma azt is megértük, hogy az állásinterjún én mondtam, hogy fölöslegesen raboljuk egymás idejét, merthogy. jó érzés volt egy kicsit a szopott fasz másik oldalára csúszni. ettől függetlenül és ezzel együtt persze továbbra is én vagyok az, akinek nincs normális munkája. úgy tűnik, igaz a mondás, hogy tudni kell a fasz jó oldalára születni, különben marad a körszakáll.

aztán olyan is volt, hogy immár egy hete történt, hogy nekem mondták akkor, hogy fölöslegesen raboljuk egymás idejét. azóta meg minden mást. az volt még csak az igazi rablás. lélekrablás. na de nem rinyálok, elvégre kiérdemeltem, én sem bántam kesztyűs szájjal-szívvel vele, vele, aki útravált belőlem. ma szembesültem azzal, amit én magamban csak történelemhamisításnak hívok, amikor is valaki kiradíroz az éteréből, mintha sose lettem volna, és újra a volt barátnő neve meg a vidámpark díszeleg a főlapon, mintha ki sem történt volna.
"irigyellek, amiért neked ilyen könnyen megy ez". szóval én vagyok az, akinek könnyű. és ha már úgy is olyan elviselhetetlenül könnyű, elbírom én még a másik nyomorát is, és nagyvonalú lépéseket kell tennem azért, hogy neki is olyan irigylésre méltóan könnyű legyen, mint nekem. sose gondoltam volna, hogy az a kiégett, közönyös űr, ami bennem lakik, az irigylésre méltó. ha megütnek. ha megaláznak. hogy irigylésre méltó a hit a tudat, hogy ennél több nem jár. a pofám, az jár.
na de nem akarok álszentkedni meg mártírkodni, hiszen ez kurvára evidens, így megy ez, ez a rendje. aztán jövő héten megbasz valami olcsó, retkes picsájú csajt a kocsma mellett, a falnak dőlve, állva, és akkor végre már neki lesz könnyebb.

addig meg https://www.youtube.com/watch?v=KIQTV7Iugsw