Péntek délután ártatlan és ártalmatlan unatkozás vitt a városba, arra, hogy igyunk egy pár jó whiskeyt Gelcsivel a wcben. Bánatomra nem volt jó, csak híres, úgyhogy inkább rumra hajlottam. jóól el is hajlottam! Nem is tudom, meddig és miért történhetett, ami történt, de bizony olyan félresöpörhetetlenül tört ránk káoszkapitány, amilyen már rég volt. Hogy még a Gágit a belváros legbelsejéből és Gelcsit a rákos fenéből is egészen a kubai gettóig fújta az a hideg déli a szél. Hát mit is mondhatnék, nem volt szép. Aztán már csak a párás tekintetű reggel, amikor feltálaltam három főre az össz-vissz négy tojásból készült rántottát, amibe a szomszéd macska farkát csak épp hogy nem sütöttem bele, jobb alapanyag híján. És milyen szép az élet, még mindig maradt sör, amit a tegnapi éjjeli vadak valami különös és megfejthetetlen módon a szemük elől tévesztettek. Na de nem sokáig, egy-két-há, és azon kaptam magam, hogy dél van, de rám máris szebben süt le a novemberi nap sugára. Ágyban, párnák közt, karácsonyi pizsiben, két jóbaráttal, sörrel és elképzelhetetlen sok finn vodkával és minttuval, ahogy azt csak az igazán gonzó arcok tudják. Hát mi tudjuk. Az esti belezős metál koncertet nagyvonalú kénytelenségből kellett kihagynom, a soha ki nem mondott egyezségek nevében, hogy akkor te ide, cserébe meg oda nem, és majdnem stoner rock lett belőle, de valahol Köki és Határ út között vonzó opciónak tűnt a fegyencjáraton ketté szelni Budapestet, és anti-sightseeingre adni a fejünket, így végül Dürer lett, és szinfonikus metál vagy mi a szent szar volt ott éppen. De hidd el, kedves - gyanítom megközelítőleg három főnyi - olvasó, hogy addigra már mindegy volt, tökéletesen kurva mindegy. A buszon még oda egy sört, persze, nehogy az alatt a 20 perc alatt még véletlenül kijózanodjunk, nehogy! Kicsit féltem, hogy be sem fognak már engedni, én legalábbis biztos nem engedtem volna be magam, ha maradt volna még egy csepp önuralmam is, amiből az isten tudja hanyadik sör után biza már nem jutott. Végül csak a korom volt kérdéses, tehát vagy megint 15 évesre ittam magam, vagy jól sikerült a sminkem, de kaptam is kis, megalázó 18-as pecsétet. A koncert fogalmam sincs, milyen volt, pedig hát híres-hírhedt banda köszönt le hat év után. Én mondjuk annyit tudok róluk, hogy egyszer volt a basszerral egy elbaszott szar randim, és nagyjából ennek megfelelő figyelmet szenteltem a színpadon zajló eseményeknek. Szóval majd kifutott az addigra már nagyon gömbölyű talaj a lábam alól, amikor hirtelen valami eltakarta előlem a fél világot, és ez a valami épp azt üvöltötte nagy hevesen, hogy AZÉRT, MERT VIKING VAGYOK BAZMEG HÖÖÖÁÁÁÁRRR. Nos, hogy mi volt az ok-okozat, ne is kérdezd, fogalmam sincs. Kicsivel később ez a vadember majdnem rituális gyilkosságot hajtott végre egy szembejövő, véletlenül szembeütköző emberen, AZÉRT, MERT MEGÜTÖTTED A LÁNYT HÖÖÁÁÁRRR. Meg ilyenek. Igazából, ha az egészet el akarnám mesélni, azt hiszem, végérvényesen beragadna a Caps Lock billentyűm, örökre. Legyen elég az, hogy azon ritka alkalmak egyike volt ez az este, hogy kibaszott éjszakaival jöttem el, mert olyannyira kifogyott a csí, hogy az egy óra múlva eljövő vonatérkezés ideje valószínűtlenül messzinek, gyötrelmes tortúrának tűnt. Így hát, régi, rég elhagyott szokásomhoz újra hívül köszönés nélkül vágtam bele a fejnehéz hajnalba, hangos csukláskoncerttel szórakoztatva a 914 közönségét. Remek este volt. Hibátlan hétvége volt. Igazából nem túlzás azt állítani, hogy kibaszott szerencsés vagyok, amiért ilyen zseniális barátaim vannak. Kösszép, élet!