a napokban sokszor eszembe jutott ez a régi, kedvenc nóta, miközben azon töprengtem, hogy mikor is basztam el; kicsit pozitívabban tekintve ugyanazt, mikor is hoztam meg azt a bizonyos döntést, ami abba az irányba vitte el az életem, amelyikbe. valószínűleg ott, amikor egy jackie chan féle pörgő rúgás után, miután feltöröltem arccal a darabjaira tört álmaim szilánkjait a földről, nem kecmeregtem fel onnét igazán soha, és hagytam, hogy minden, ami valaha igazán érdekelt, amiben valaha is mutattam némi jelét a természet adta tehetségnek, veszni hagytam az újabb kudarctól rettegve. az önbecsülésem maradékait megtiporva. megalkuvón, beletörődőn, hogy akkor ez a nagybetűs élet ennyi volt.

olyan érzésem van, hogy az egész kurva életem egy vegetáció, és kétségbeesett kutakodás az esetleges értelem után, ingázás a nem is olyan szar és az ideig-óráig jó lesz ez így, amíg nem találok valami jobbat állapotok között.

mindezzel persze geci szar érzés szembenézni.de sokkal érdekesebb kérdés az, hogy akkor ez most már így lesz, míg világ a világ, amíg én én vagyok, vagy vajon fog még történni valami, amiért még érdemes élni?

én nem munkahelyet akarok,hanem hivatást. hinni valamiben már-már feltétel nélkül. küzdeni akarni és tudni,erőn felül. 150%-ot teljesíteni és boldogfáradtan elaludni. elégedetlenül akarni tovább,többet,jobban. ahogy régen. nem tudom,hol van bennem az az erő. nem veszhetett el,valahol ott kell lennie,csak nagyon elbújt. ott kell lennie,mert ha nincs, nincs értelme az életnek. porhüvely, a holnapok hátha jobbságában való folytonos, hitevesztett reménykedés. a kutyám nem lehet az egyetlen oka a reggeli felkeléseimnek. úgy szeretnék nem cinikus fintorral visszanézni azokra,akik motivációról, pro-aktivitásról és rohamosan fejlődő cégekről és versenyképes fizetésekről csillogó szemmel képesek beszélni. úgy szeretném,ha szeretnék részese lenni a kiskosztümös multivilágnak. de igazán nem szeretnék. tudom, hogy mi nem vagyok. a sok szarabbnál szarabb, kizsákmányoló és lelket nyomorító munkahely és hatalmaskodó,zsarnoki fonok után határozott elképzelésem van arról, hogy mit nem szeretnék csinálni. de ez nem visz közelebb ahhoz,hogy mit igen. és amit meg mégis szeretnek, abban mar olyannyira vesztettem el az önmagamba vetett hitnek a legkisebb csiráját is, hogy irreális leányálomnak, megközelíthetetlen távoliságnak, soha be nem hozható lemaradásnak tűnik a legapróbb, remegő lábbal megtett lépés is. magam sem értem,hogy lehet ennyi idősen meg mindig ennyire fájóan idealistának lenni. ennyire nem találni a helyem ebben a világban. ennyire alkalmatlannak lenni barmiféle intézményes keretek között való létezésre. bármiféle létezésre.