Az ablak mellett elvágtató fák levelei sűrű zöld masszaként úsznak a horizonton. Emeletes ágy tetején, a szűk hálókabin monoton dülöngél a megszokott előre-hátra helyett idegen jobbra-balra, és düdüm düdüm düdüm, dünnyög halkan a vonat alattam. megfogadom, visszafele első emeletre kérek. ritkul a massza, az órámra nézve megállapítom, közeledünk.11 órája vagyunk úton, a 703 kilométer. percre pontosan érünk be az állomásra, magányosan áll a deres hajnalban a felirat a fehér táblán, kék betűkkel: Rovaniemi. A peronra lépve megcsapja az arcom a hideg pára, látszik a leheletem. A hosszú utazás még a meglepően kényelmes ágyon is megviseli az embert, hát még nyílegyenesen északra, lényegében egy éjjel alatt a télbe a nyárból. a szervezetem kávéért kiált. Fél 7, alszik a város, sehol egy lélek. A mindenfelé szétterpeszkedő zöld közepén nem nehéz megtalálni a helyi restit, az asemaravintolat. Vaskos kávé és fahéj illat lengi be a faházikót. Falai lambériával körbefutattva, a masszív, fából kifaragott pulton üvegbúrák alatt sorakoznak a fahéjas csigák és porcukros fánkok, a középkorú tejszőke hölgy minden zavar nélkül vált nyelvet, és sarkos akcentussal szolgál ki angolul. Ablak melletti asztalt választok, és a forró italt szürcsölve bámulok a párszáz méterrel odébb kezdődő, tán a  világ végéig is elérő sűrű fenyőerdőbe. Néhány munkás férfi kávét és barna sört vesz, célirányosan a játékgépek felé veszik az irányt, és csörögnek az eurók, pörögnek a gyümölcsök, elnyomva a rádió halk búgását. Lassan a fák teteje felett álmossárgán süt a nap, és anyai ölelésként borítja be melegével és fényével a fagyos reggelt. A fehér éjszakák helyét lassan átveszi a fél éves sötétség, és beköszönt a tél.