hétfő este van, ami a jelenlegi életkörülményeim között persze semmi jelentőséggel nem bír. klasszikus értelemben véve vasárnap lenne, amolyan munkahét előtti utolsó szabad este.

a vasárnap este a legnyomasztóbb az egész hétből, amikor is az ember akarva akaratlanul elgondolkozik, hogy hogy is lesz holnap, mint is lesz, tárgyalás, meeting, fontos telefon, a postára kell-e menni vagy a fogorvosi rendelőbe. amolyan kisebb számvetés. legyek akármennyire is elégedett az engem éppen körülvevő, megadatott körülményekkel, a vasárnap este mindig az ördögé. ha épp nincs semmi nyomasztó, aggasztó vagy bosszantó apróság, akkor marad a klasszikus önmarcangolás, hogy ejjnye, lassan egy újabb évnek vége, és ment-e a világ előrébb. lett-e újabb diplomám, megkaptam-e már az áhított pozíciót, és miért nem, mennyiben volt az az én hibám, és mit tehetnék ellene.

a felnőtté válásban a legkegyetlenebb az, hogy az ember kénytelen szembenézni a saját felelősségével, a tetteinek következményével. sajnos már többé nem lehet arra fogni, hogy a másik kezdte. vagy hogy nekem senki sem szólt, hogy ez így van. nem lehet a paplan alá bújni, sírni, és megkérni anyut, hogy írjon egy igazolást arra a napra az ofőnek.

szóval itt van ez a vasárnap hétfő este, és azon mélázom, hogy mit szeretnék tanulni. vagy kéne-e egyáltalán. hogy vajon visszaírnak-e azon helyek akármelyikéről, ahová jelentkeztem az utóbbi időben. hogy ez a poszt nincs meg 300 szó. hogy holnap 3.45-kor kelek, és cseppet sem vagyok álmos.

hello szorongás, my old friend.

de amúgy jól vagyok. tényleg.