befejezem azt az akut, túlzott nyáltermelésben szenvedő forgatókönyvet, amellyel egy hálivúdi filmes irodában tuti milliókat kasíroznék. valahogy úgy hangzik, hogy hogyan szakítsunk valakivel, akivel sosem voltunk együtt. mi sem közhelyesebb annál, mint  az óévvel együtt elbúcsúzni a lelki szado-mazo kapcsolattól is, de valahogy mégis felszabadító érzés úgy kezdeni az évet, hogy talán most sikerült lezárni a never ending sztorit, talán feldolgozható, már-már jelentéktelen mértékű fájdalommal, és egy 10 évnyi hatalmas kőtől való megszabadulás megkönnyebbülésével.

"Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak forditott tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk..."

talán.

talán ez lesz az az év, amikor 40 kilós anorexéniás szexistennővé fogyom magam végre, férfiak hadai omlanak a lábam elé, akik feje fölött nagyvonalúan tekintek a derűs jövő felé. vagy legalább valami hasonló. talán ez lesz az az év, amikor lesz egy jól fizető állásom,  megtanulok finnül, és nem hanyagolom az angolt sem, jelentkezem egyetemre, végigolvasom Dosztojevszkij életművét, kiváltom a teljes árú könyvtárjegyet, nem bliccelek a bkv-n sem, többet járok színházba, és kevesebbet zülleni, és jobb ember leszek, és őszintén tudok örülni annak, hogy akivel én nem, az majd mással, több zöldséget eszem, és kevesebbet iszom, rendszeresen sportolok és szaunázom, többet teszek a lelki egyensúlyomért, nem sajnálom magam és nem rinyálok, felállok, és tovább megyek, sőt még énekelek is közben. de csak halkan, mert szar hangom van, és mert szeretem az embereket. ami nem igaz, de talán majd ebben az évben megszeretem.

talán.

ha meg nem, akkor sincs semmi baj, megbocsátok magamnak.