Az összegyűlt 30-40 emberen végignézve az járt a fejemben, hogy ha igaz a tézisem, hogy kiüresedőben az érzelmi világunk, mi több, az érzelmekre való igényünk, ahogy a fenébe lehet az mégiscsak, hogy jobbra nézek, balra nézek, és a barátaim ki sem lógnak egymás szájából.

Persze áll annak a zászlaja, hogy én vagyok a lúzer forevör alone, főleg, ha hozzáveszem, hogy a magánéletem csúcsa a hazakísérlek, majd a kapuban meggondolom magam, hogy inkább mégse...

Nagyon kicsi a világ, és ugyan épp ez adja a szépségét is, azért az mégicsak döbbenet, hogy őt ismerem innét, ennyi ideje, őt meg onnét, annyi ideje, és amikor egyszer csak véletlenül úgy hozza a sors, hogy én is, ő is, meg amaz is, akkor ő meg amaz mintegy a szentséges varázsütés közbenjárásával egyszer csak együtt lesznek (teszem hozzá nagynagy örömömre).

Aztán a csudikékszemű leányzó kinézi magának azt a csudikékszemű fiúkát, aki immáron összesetudomszámolni hány éve be se tudom azonosítani hogy és miképpen, de kis szívemnek kiköltöztethetetlen albérlője, és persze ennek apropóján felteszi a kérdést, amit mindig is meg szerettem volna kérdezni magam is, csak sose volt bátorságom...

Aztán meg volt olyan is, hogy a barátom, akit én már rég nem érzek annak, fél éjszaka arról mesél, hogy mi barátságunk így, meg úgy,  és persze úgy, hogy már megint csak rólam, és nem nekem vagy velem.

Aztán meg a srác, aki évek óta csapja a szelet, és végre rászánná magát, hogy rámmoccanjon, két hét múlva lelép az országból, és ágyő.

 

nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy vettem egy jegyet a saját életem filmjére, és egy tál popcornnal a kezemben kívülről nézem, és közben azon siránkozom, hogy belement a fogam közé a mag.