Egy majdnem megírt novella fölé görnyedve pislogok a szárazra ragadt pilláim alól. Szeretném hinni, hogy már csak néhány simítás, de akitől a meleg, otthont jelentő támaszt várom, a legszilánkosabb kritikát kapom, az arcomba vágja kemény szavainak baltáját, és néhány percre, talán órára is tényleg és őszintén hiszem, hogy soha de soha többé nem kéne írnom egy sort sem.

Mert hosszúak a mondataim. Mert nehéz megérteni. Mert angolul feleannyira sem érzem a szavak mély értelmét, mint ahogy az anyanyelvemen a vérem és a gyökerem átszövi minden betűjét a szövegnek.

Egy kicsit sántít. Egy kicsit művi, egy kicsit túlírt.

Nem működik.

Lassú.

Vontatott.

Mert 33 éves vagyok és most kezdek igazán írni. Mert sajnos nem végeztem kreatív írás mestert a leghíresebb amerikai egyetemen.

Mert sajnos nem vagyok annyira jó, mint amilyennek ő szeretne látni.

Hezitálok. Tessék, íme egy rövid mondat. Bassza meg! Ez még rövidebb.