A minap fogorvosnál jártam. Kapirgált es krákogott, hogy ezt bizony tömni kell.

Szaporodik fogamban az idegen anyag

Mint szívemben a halál

Gondoltam, na nem el, hanem rá, lévén, hogy én ilyet elgondolni nemigen tudnék isteni tehetség hiányában, szóval csak rágondolni tudtam.

Hazafelé a következő látogatás dátumával zsebemben azon tűnődtem, hogy bizony így iramlik el az a nagy büdös élet. A fogorvosi székben meg a villamoson ülve. A boltban kilónkénti árakat és összetevőket hasonlítgatva. Az örökkévalóság illúziójában ténferegve, az akciós paradicsompüré után kutatva, nézegetve, melyik tojástartóba kerültek a nagyobbak, nem törött-e valamelyik. Ebédet főzve majd az odaégett zsírt surolva.

Szinte a nyakamon érzem ahogy liheg a nyomomban loholó elmulás. Mázsás kő a mellemen a szorongas. 

Az ebédből csak szar lesz és mosatlan, mind hiábavalóság. Es megis, ha tetszik ha nem, akárcsak tegnap, ma is és holnap percek, órák telnek evéssel, szarással, hasvakargatással, derékról lecsúszott nadrag huzogatásával, zoknipöszmôk lábujjak közül kimorzsolgatásával. 

Hány száz és ezer óra eltöltve a semmivel? Nem is lenne kár érte, ha az a semmi legalább szégyentelen jelentlétben telt volna, szembeköpve múltat és jövőt, csak létezve, mint egy állat, mit sem bánkódva a lét elviselhetetlen könnyűségén. 

De létezésnek csak csúfolni lehet azt a hol a múlton, hol a jövőn történő keserves rágódást, ami a gatyahuzogatáson kívül maradt üres perceket kitölti. 

Szánalmas kerôdzés, hogy mit hogyan kellett volna, vagy képzelgés a jövőbeli boldogságról, ami ennek vagy annak az ostobaságnak elérésekor vagy megszerzésekor teljesül, mégha az eddigi élettapasztalat alapján világosabb a napnál, hogy nem tart tovább nehány napnál, amíg az új elérmény feletti büszkeség végül megszokássá halványodik. Oktondi reménykedés, törvényszerű csalódás. 

A következő megállónál leugrottam a villamosról, gyalog folytattam utamat. Az emelkedôn felfelé a tüdôm egyre hevesebben préselte ki magából az elhasznált levegőt. A bokámban feszült Achilles, az izmok összehuzódtak majd ujra elernyedtek, a lábujja a cipőtalpba kapaszkodva egyensúlyoztak, a hátamat csiklandta a verejték.

Egy pillanatra mintha felderengett volna, hogy milyen is élni.